Nem kell lemondani az elítélt emberekről

Hamarosan a börtön falain kívül is szólhat a fogvatartottak rádiója. A Gyorskocsi utcában jártunk.

A rádiózást 11-en kezdték, néhányan lemorzsolódtak, mások szabadultak, a mostani ötfős csapat pedig összecsiszolódott az egy év során. Mindenki megtalálta az egyéniségének és az érdeklődésének megfelelő műsort, amit boldogan szerkeszt. Különbözőbb nem is lehetne az öt rádiós, ez már első pillantásra látszik. Még az egyenruhát sem tudják egyformán viselni; nincs közülük kettő, akin a kék mintás blúz azonosan állna.

De a rádió iránti lelkesedés közös Verában, Ildikóban, Ilonában, Máriában, és ötödik, névtelenséget kérő társukban. Közülük hárman már napi nyolc órában ezzel foglalkoznak, de gyakran önszorgalomból tovább is, éjszakába nyúlóan készülnek a műsorokra. Legtöbben azelőtt is hallgattak rádiót, de ilyen füllel sosem. Most viszont már ötletekért is hallgatják, sőt ma már előfordul, hogy meg is kritizálják azt, amit másutt hallanak.

A rádiózás persze nem alanyi jogon jár minden fogvatartottnak, inkább elismerésnek számít, válogatáson is át kellett esni; azt is nézik, ki mit követett el, az erőszakos bűncselekmények elkövetőit például nem szokták ilyesmibe belevonni, a rádiózásnak ráadásul vannak alkalmassági feltételei: beszédkészség, fogalmazási készség, tájékozottság kell hozzá, és az, hogy képesek legyenek elsajátítani a vágóprogram használatát, ami mindenkinek sikerült is. Komoly interjúlehetőségek is adódtak idővel, egyszer például Alföldi Róberttel is csinálhatott egy interjút Ildikó a műsorában, az Életútban. A rádióval kapcsolatban mindenki kedves volt hozzá, mégis elsírja magát, amikor arról van szó: a börtönben igenis sokan vannak, akik értékesek, és a társadalomnak nem kell róluk lemondania. Arról beszélgetünk, hogy a rádió műsorai közül néhány hamarosan a börtön falain kívül is meghallgatható lesz. Ildikó úgy érzi, az emberek elítélik azokat, akik börtönben ülnek, így őt is, ezt egyszerűen tudja az ember. Nem ő az egyetlen a csapatból, aki úgy érzi, családjának, barátainak szégyent jelent. Van viszont, aki úgy gondolja: ez nincs így, legalábbis nem tapasztalta. Embertől függ, és barátoktól; végül is nem kell elítéltnek lenni ahhoz, hogy a barátaink elpártoljanak tőlünk, ez mással is megesik.

Ezért látnak lehetőséget abban, hogy a műsorokból valami kikerül a nyilvánosság elé: családjuk is hallhatná, hogy értelmes, alkotó munkát végeznek; talán változtatna azon is, ahogy kint a társadalom gondol az elítéltekre. És persze sokat jelent, hogy bent is népszerűek. Verát például már a hangjáról felismerik azok is, akik sose látták. Szeretik, mert ő csinálja az egyórás roma zenei műsort, többnyire mulatós slágerekből.

Közösségi finanszírozás benzinköltség nélkül

Az Adj Hangot Egyesületet rádiósok és más szakemberek alapították, köztük Kerényi György, a Kossuth Rádió volt főszerkesztője, a Tilos Rádió és a Rádió C egyik alapítója és Nick Thorpe, a BBC magyarországi tudósítója. Az egyesületben csak önkéntesek dolgoznak. A mentorok, akik az elítélteket segítik a munkában, képzést kapnak az egyesülettől, fizetést azonban nem. – Akik autóval járnak ki a váci börtönbe, még a benzint is maguk fizetik, ezt egyelőre nem tudja kigazdálkodni a civil szervezet – mondja el Kovács Orsolya Eszter, aki mentorként dolgozik a Gyorskocsi utcai elítéltekkel. Az egyesület közösségi finanszírozással gyűjtötte össze a pénzt az új stúdióra, ahonnan már a külvilágnak is készítenének műsort. Idén kezd majd működni a rádió. Azok is készíthetnek műsorokat itt, akik már szabadultak. Azt tervezik: adásba kerülnek majd olyan műsorok is, amelyeket az intézetekben készítettek a fogvatartottak. Az egyesület már három börtönben működtet rádiót: a győri Sing-Sing FM és a váci Rács FM után harmadikként jött létre a Gyorskocsi utcai Hessz FM: utóbbi így az első magyar börtönrádió, amelyet női fogvatartottak működtetnek.

– A cigányok szeretik a zenét, zenélni is szeretnek. Amikor egy év után kértem, hogy hozzanak be Kis Palikát, majdnem elsírtam magam, amikor meghallgattam – mondja Vera, akinek műsorát nagyon várják a börtönben mindig, még ő maga is, pedig már tudja, mi lesz benne. A hallgatók táncolnak, de néha kritizálnak is. Például azt, hogy túl sok volt a bánatos nóta. Itt nem szeretik azt, ami elszomorít. A lányok is igyekeznek vidám, barátságos műsorokat készíteni. A napi hírek legfeljebb említés szintjén kerülnek elő, már csak azért is, mert hetekre előre készítik a műsorokat, amiket engedélyeztetni is kell a büntetés-végrehajtásnál, csak azután kerülnek adásba. Újságot egyébként a hozzátartozók és az egyesület is szokott bevinni, és van tévé is, ennek egyik csatornáján lehet fogni a börtönrádiót, ami sokat foglalkozik a benti élettel vagy olyan problémákkal, amikkel a szabadulásuk után szembesülnek majd az itt élők.

– Van itt olyan, aki harmincvalahány éves, megszületett egy kisvárosban, aminek a határát soha életében nem lépte át. Próbálom kicsit szélesíteni a látókörüket – mondja Ilona. Neki ismeretterjesztő műsora is van, az Arcképcsarnok, egy vastag füzet tartozik hozzá, rengeteg jegyzettel – abból az anyagból dolgoznak, amit az egyesülettől kapnak, és ha hirtelen támad valami kérdésük, kreatívnak kell lenniük, mert az internethez nyilván nem férnek hozzá. Ilona a saját stílusában mesél a híres magyarokról, ez már márkává vált, a hallgatók felismerik. Jászai Mariról készül most éppen egy adás, hiszen a közönséget nem csak a mulatós zene érdekli.