Ha egy színházi előadás még másod-, harmadnap is ott motoszkál az ember fejében, és szabadulni képtelen tőle, akkor az a darab minden bizonnyal elérte célját. Ha ez egy opera, és még a zene atmoszféráját, dallamfoszlányait, ritmikai játékait is folyton a fülünkben halljuk csengeni, akkor a zene, a cselekmény, a rendezés és az előadás egysége erősen közelített a tökéleteshez. Ritkán van ilyen élményben része a hazai operaközönségnek. Eötvös Péter A szerelemről és más démonokról című operájának budapesti premierjén most ez is megtörtént.
A Nobel-díjas író, Gabriel García Márquez 1994-es regénye, a gyarmatokon játszódó A szerelemről és más démonokról nem véletlenül vált rendkívül népszerűvé a világ minden táján: kemény alapkérdésekkel állítja szembe az olvasót. A regény kétszáz oldalas szövegét Hamvai Kornél zseniális dramaturgiai érzékkel sűrítette néhány tucat párbeszédbe és monológba. A nyelvhasználat is a tökéletes arányokról árulkodik: az alapnyelv az angol, de a megfelelő pontokon hallunk latin, joruba és spanyol szövegrészeket, jellemzően imákat és ráolvasásokat.
Ha valaki azt gondolná, hogy a kortárs opera kimerül a hangfestő, sokszor a szituáció miatt disszonáns hanghatásokban, annak talán éppen Eötvös műveivel érdemes kezdeni az ismerkedést a műfajjal: kifejező a zene, szép, dallamos melódiákat hallunk, miközben egyértelműen érezhető a színpadi kép és a zene íve közti kapcsolat. A szerelemről és más démonokról egészen filmzeneszerű alkotás. Eötvös a kultúrák találkozását is elrejti a zenében, és Dominga éneklejtéséből kihalljuk az afroamerikai énekkultúrát, az egyházi személyeknél pedig jelen van a gregorián zene tudatalatti hatása.
Silviu Purcărete rendezése különleges és szintén filmszerű, amit a vetített képek tovább erősítenek. Egyszerre szürreális, asszociatív és realista. Talán nem véletlen, hogy az ősbemutatót is jegyző román rendező már akkor is kizárólag pozitív kritikákat kapott, ahogy a zenéről is szinte csak szuperlatívuszokban számoltak be a kritikusok.
