Sosem lehet megunni Jim Morrison költészetét

Ötven éve adta ki első nagylemezét a The Doors, amelyen nagyjából minden dal egyenként is zseniális.

Ki ez a félőrült? Nagyjából ez jutott eszembe, amikor az imperialista szellők szárnyán befutott Magyarországra az MTV (Music Television) s ott megláttam az első videoklipet. Történetesen a The Doors Break On Through című örökbecsűjét, s akkor, olyan tízévesen számomra értelmezhetetlennek tűnt Jim Morrison látomásos költészete, éneke. S nem csak azért, mert épp akkortájt kezdtem el – az addig kötelező orosz helyett – angolul tanulni, így nemigen értettem az egészet, hanem, mert a The Doors frontemberének víziói nagyon nem értelmezhetőek egy akkorka ifiember számára.Az emléket persze eltettem magamban, hogy a pszi-rock egyik ősének is tartott Los Angeles-i banda első lemezét, kiadásának harmincadik évfordulóján lelkes gimnazistaként már teli torokból üvöltsem. A Break On Through pedig tényleg alapvetés, a dal, valamint a zenekar nevével azonos című lemez 1967. január 4-i kiadása ellenére semmit sem vesztett frissességéből, lendületéből. Arról nem is beszélve, hogy a korong valamennyi dala vegytiszta sláger. Elég csak végigzongorázni a címeket: Soul Kitchen, Alabama Song (Whisky Bar), Light My Fire, End of the Night vagy épp a The End. Ezek már önmagukban elegendőek lennének a sikerhez, de így egyben kész fejlövés.Ahogy maga az egész The Doors. Morrison szövegei megjelenésük óta több mint szuggesztívek. Ha nagyon kekeckedni szeretnénk, sokkal inkább irodalmi Nobel-esélyesek, mint mondjuk a 2016-os díjazott, az amúgy annak idején a The Doorsszal is kortárs Dylanéi. Külön érdekes lenne, hogy vajon Morrison mit szólt volna a kitüntetéshez. Ám ezt sose tudjuk meg, mert a mérhetetlen alkohol- és drogfogyasztással egybekötött túlfeszített tempó az énekes-költőt 1971-ben 27 évesen elragadta a sokakat – így Janis Joplint, Jimi Hendrixet, Kurt Cobaint vagy Amy Winehouse-t – „elnyelő” 27-esek klubjába. S noha Morrison lassan negyvenhat éve a párizsi Père-Lachaise temetőben nyugszik, irományai örökre velünk maradnak.Közben nem szabad megfeledkezünk arról sem, hogy a banda zenéje is sokaknak mutatott s mutat akár a mai napig is utat a rockzene erdejében. A Morrison mellett Ray Manzarek (billentyűk), Robby Krieger (gitár) és John Densmore (dob) alkotta kvartett ugyanis remek köztes megálló volt a többek között a The Beach Boys fémjelezte könnyedebb gitárzene és a például a brit Deep Purple vagy akár Hendrix által fémjelzett keményebb, karcos rockzene között.Egyedi hangzásukban nagy szerepet játszott a billentyűk beemelése s a basszusgitár hiánya. Igaz, a stúdiófelvételeknél – miként arra az Rolling Stone magazin visszaemlékezős cikkében is rámutatott – a markánsabb hangzás érdekében becsempésztek itt-ott basszust. Ezeket a hangokat csendben az a Larry Knechtel játszotta fel, aki többek között a The Beach Boys és Elvis Presley alá is dolgozott.S annak, aki belelkesedett az albumon, érdemes újra (vagy talán első ízben) megnéznie Oliver Stone a The Doorsról készült 1991-es moziját is. A Morrisont játszó Val Kilmer szerintem élete alakítását nyújtja, s az egész annyira jól eltalált, hogy mikor először kiskamaszként láttam, azt hittem, ez valami dokumentumfilm-szerű dolog.###HIRDETES2###