Kiröhögni Hitlert

Új kultusz kezdete, vagy csak az egyre nagyobb időtávolság miatt könnyebb ma Németországban a Führeren viccelődni?

 A londoni Madame Tussaud Panoptikum nem vállal felelősséget azokért a látogatóiért, akik náci szalutálással állnak be szelfizni Hitler viaszfigurája mellé. Arra bátorítanak minden kedves vendéget, hogy lépjenek interakcióba a kiállított élethű másolatokkal. Ennek megfelelően 2002-ben Hitler is kikerült az üvegvitrin mögül, és odaállt egyenest Winston Churchill mellé: végre egymás társaságában pózolhat a két világháborús ellenfél. A 2008-ban nyílt berlini viaszmúzeum ennél elővigyázatosabban járt el. Ott egy rögtönzött bunkerbe ültetik be a német népvezért, akinek figurájához nem lehet túl közel lépni, és egyébként sem szabad fotózni. Egy szemfüles látogató így is feltalálta magát, és még a nyitás évében lefejezte a Hitler-másolatot. A múzeum gyorsan pótolta a hiányosságot. Újra és újra akadnak olyanok, akik kifogásolják, hogy nem készülhetett közös kép róluk és a Führerről, és ennek hangot is adnak a gutefrage (gyakori kérdések jellegű) német infócserefórumokon.

Apropó, bunker. Megnyílt a világháborús Hitler-bunker másolata Berlinben, kellemes sétatávolságra az eredetitől. Tettek bele portréképet Nagy Frigyesről, cuki szobrot egy német juhászról, oxigénpalackot, a Hitler-nagypapától örökölt órát meg egyéb ínyencségeket, amelyek ezek szerint nélkülözhetetlenek voltak a háborús pusztítás végóráiban. A magánkézben működő Berlin Story Museum másfél órás vezetett túrák keretében engedi be az érdeklődőket (vannak számosan) a „hűen dokumentált” történelmi helyiségbe. Makett segít elképzelni, hogy Hitler környezetében ki hol hált és mivel foglalatoskodott azokban a napokban, hetekben, mielőtt ugye véget vetett életének a bukás hírére.

A nagyvárosok nyilván csak kiszolgálják a közönség sosem apadó igényeit. Nem véletlen, hogy a Timur Vermes-könyv filmváltozatát tavaly ősszel rengeteg berlini mozi angol felirattal játszotta. Leginkább mégis a németeket érdekelte. A filozofálgató könyvnél jelentősen drasztikusabb hangvételű film sikeres marketingkampányt folytatott: a 2015-ös bemutatók közül a tizedik legnézettebb lett országos viszonylatban, közel két és fél millió nézővel. David Wnendt filmrendező merész elképzelését követve a főszereplő színész valóban Hitler-jelmezben járta be keresztül-kasul az országot egy évvel a forgatás előtt, és beszélgetésbe is elegyedett a hétköznapi emberekkel, akik gyakran annyira beleélték magukat a nyilvánvaló játékba, hogy félig-meddig az egykori Führerhez intézték mondandójukat, semmint a tökéletesen karikírozó színészhez. Háromszáz óra forgatási anyag gyűlt így össze, s ebből válogattak be néhány kirívóan sokkoló, bár állítólag jellemző részletet a végleges játékfilmbe. A német kisemberek elmondják, hogy a munkanélkülieket legszívesebben munkatáborba zárnák, a menekültekből nem kérnek többet, és a demokráciából nagyjából elegük is van mostanra.

Időközben a színházakba is megérkezett ugyanez a mű, a cím sem változott, legfeljebb a vállalás komolysága. Hamburg, Stuttgart és Münster után a berlini Komödie am Kurfürstendamm tűzte műsorára. Bulvárkomédiaként hirdetik, amilyeneket nálunk a Játékszín vagy a Thália ad. Valószínűleg le sem állnak vele, amíg az egész országot végig nem turnézzák. Nemsokára Hitleren (Hitlerrel?) fog nevetgélni minden égtáj Németországban. Továbbra is kérdéses, hogy az anyagi megtérülés mellett a német társadalomnak és az európai közösségnek milyen haszonnal jár – ha egyáltalán – ez a befektetés. A Mein Kampf két vaskos kötetéről a világhírű Rimini Protokoll készített előbb részletes kutatást, majd azt feldolgozó dokuszínházi előadást a berlini HAU-ban. Az ő célkitűzésük sokkal világosabb: vizsgáljuk meg a könyvet, amelyikről mindenkinek van véleménye, de szinte senki nem olvasott.

Kiröhögni Hitlert kezdettől fogva divatos időtöltés volt, már az 1933-as kancellári kinevezés előtt is. Háborús Hitler-viccekből válogatott egy kötetrevalót Rudolph Herzog, a legendás Werner Herzog filmrendező fia. Heil Hitler, das Schwein ist Tot! (a disznó halott) címmel. Történelmi beszámolók figyelmeztetnek, hogy a humor olykor halálos fegyverként sült el. A világháború végnapjaiban ezreket végzett ki a berlini népbíróság gyalázkodás – amely esetenként pusztán rosszkor rossz helyen megejtett viccelődést jelentett – vádjával. A sors fintora, hogy emberöltővel a nácik bukása után megint vennünk kell egy nagy levegőt, mielőtt Hitlert tesszük meg a vicc csattanójának. Egyezményes fogadtatásnak megmaradt a komor fejcsóválás. Ezt kezdik ki a közelmúlt rendhagyó kiadványai. A bátor vállalkozást a BBC felkérésére készített dokumentumfilm előzte meg, amelyet a német ARD csatorna is sugárzott 2006-ban.

A németek talán akkoriban irigyelték el a műfajt. A svájci Dani Levy irányításával 2007-ben be is mutatták A véresen valódi valóság című paródiát Hitler utolsó napjairól. Közvetlenül előtte rekordnézőszámot ért el egy interneten megosztott animációs klip, ugyancsak ebben a témában. Az Ich hock in meinem Bonker (A bunkeromban csücsülök) hamar klasszikus lett, és méltó lezárása Walter Moers képregénysorozatának, Hitler alulnézeti portréjának. Az arénákat megtöltő Dieter Nuhr komikus sem fogja vissza magát, amikor az egyébként élvezetes lételméleti fejtegetések és történelmi gyorstalpalók közé be-becsen egy kifordított Hitler-idézetet. Hát mégiscsak létezik német humor a politikai korrektségen túl? A nem is annyira költői kérdést a filmrendező Wnendt válaszolta meg frappánsan a The Guardiannek adott interjúban. A németek, mondja, mindig is a zsidóktól kölcsönözték a humorukat. A zsidók kiirtásával a humoruknak is búcsút inthettek. Zavarba ejtő a gondolattársítás, de szerinte akkor járunk el helyesen, ha Hitleren valahogy nevetni tudunk mégis, mert azzal jóváhagyjuk, hogy átlagos ember volt, nem csodalény. A film alapjául szolgáló könyv szerzője egy magyar interjúban elárulta, hogy Hitlert zsémbes és unalmas öregembernek képzelte el. Ha nevetünk az esetlenségén, elismerjük a bűnrészességünket, ami a rendező állítása szerint a tisztességes Hitler-portrék fő mozgatórugója.

Már csak azért is, mert máskülönben elcsépelt és aljas eszköz lett azzal lejáratni politikai ellenfeleket, nemszeretem közgondolkodókat, hogy Hitlerhez hasonlítjuk őket. Legutóbb a megismételt ausztriai elnökválasztáson láttuk, hogy nincs is többé foganatja. Az amerikai viccgyártó, Dana Carvey fogalmazta meg találóan: amennyiben előbb-utóbb mindenki Hitlerhez mérhető (megtörtént Obamával, Angela Merkellel, Putyinnal, egyházi vezetőkkel), azzal csak annyit érünk el megint, hogy elismerjük: egyadagnyi Hitler mindannyiunkban rejtőzik.

Ahogy elkezdünk komolyabb szövegekben keresgélni, úgyszintén gyorsan szembetalálkozunk a Hitler-kép jelentős árnyalásaival. Tudniillik a magánember Hitler egykori környezetéből előbújó túlélők visszaemlékezései rendszerint tartogatnak meglepetéseket. Az ápolónő, Erna Flegel és a titkárnő, Traudl Junge egyaránt kiemeli, hogy velük mennyire előzékeny volt a főnök. Nem ordibált, nem erőszakoskodott. Az ápolónő egyébiránt különösen jó véleménnyel volt a Goebbels házaspárról is, dacára annak, hogy végignézte, ahogy gyerekeiket saját magukkal együtt a másvilágra küldik. Fontos adalék még a kishúg, Paula Hitler naplója, aki megemlékezik kíméletlen apjukról és a kis Adolf gyerekkori kegyetlenkedéseiről is. Ezeket a könyveket egymás után elolvasva mégiscsak egy sérült ember összetett személyisége rajzolódik ki, valamelyest ellentmondva a világbékére törő szörnyetegének. Ha tényleg így van, akkor nem lenne-e ideje elgondolkodni azon, hogy az emberek tömegei miért is követték őt a gaztettekbe és a halálba? Ennek a munkának a javát még ezután fogja elvégezni az utókor.

Kevés olyan történelmi személyt tartunk számon, akiről soha semmi jót nem illik mondani. Közéjük tartozik talán a Rómát felgyújtó Néró császár az első századból és a hatalmát a terrorra alapozó legelső orosz cár, Rettegett Iván. Előbbi egy nagy sikerű magyar rockmusical, a Sztárcsinálók ihletője, utóbbi több nagyopera főalakja: remek színészi feladatok. Mindkettőről tudunk úgy zenés színházat nézni, hogy a végén elismerően tapsolunk. Elképzelhető, hogy nemsokára Hitler is dalra fakad, és mi megtapsoljuk a teljesítményt. Nem Hitlerét, az alakításét. Nem azért, mert felmentjük őt, hanem mert egyre kevésbé gondolunk rá mint személyes sorsunkat befolyásoló szörnyalakra. És ezzel a gesztussal fogjuk leemelni arról a bizonyos tribünről, ahová mindig is vágyott. Valódi viaszfigurát öntünk belőle, Chaplin diktátorát, akit még fotózni is szabad.