Nemrég beszámoltunk a Sárvári Oratórikus Kórus (SOK) sikeréről, most elmentünk, és a helyszínen tapasztaltuk meg a közösség és a kultúra megtartó erejét. Sárvár nem átlagos kisváros. Többnyire a fürdőjéről ismert, azonban a településen a fürdőkultúránál sokkal nagyobb hagyománya van a klasszikus polgári értékrendnek, így a műveltség, a kultúra is fontos szerepet tölt be a mindennapokban. Ez nem csak egy jól hangzó reklámszöveg, hanem példaértékű valóság. Sok évtizedes hagyomány, és nem véletlen: Sárvárt ugyan 1871-ben közel száz évre megfosztották városi címétől, gazdag történelmi és kulturális örökségét, a polgárosodást és annak minden pozitív hozadékát azonban nem tudták elvenni az itt élőktől, ahol az önképzőköröknek, a zenetanulásnak már jóval az intézményesítés előtt komoly múltja volt.
Négy évvel ezelőtt Szalai Ferencné karnagy, a sárvári Szent László Katolikus Általános Iskola egyik alapító magyar-ének szakos tanárnője nagyot álmodott: elhatározta, hogy férjével együtt létrehoz egy nagyobb létszámú, komolyabb művek eléneklésére is alkalmas városi vegyeskart, amelynek egyik éltető ereje és célja a közösségteremtés lesz, az ehhez vezető utat pedig az éneklés mellett a jókedv mutatja majd. Meg is kereste a város polgármesterét, az egykori néptáncost, Kondora Istvánt, akivel korábban kollégák voltak, és akihez – a néphagyományhoz való elköteleződését ismerve – bátran fordulhatott kulturális ügyekben. Nagyjából így indult a Sárvári Oratórikus Kórus (SOK) története, amely ma már közel hetven tagot számlál, és gyermekkar is kiegészíti. Próbatermet a katolikus iskola biztosít, itt régebben énektagozat is működött, ezért kifejezetten énekkari próbákra kialakított teremben tudnak dolgozni.
Az emberek alapvetően háromféle javakat gyűjtenek: anyagi, kulturális és szociális javakat, a nagyobbik fiunk mondta nekünk, hogy mi csak a második kettőt gyűjtjük – meséli Szalai Ferencné Jutka, aki a SOK-ot férjével együtt tulajdonképpen harmadik gyermekének tekinti, úgy is beszél róla, mint egy élő személyről. Valóban élő a kórus: aki egyszer a koncertjein jár, örökre függővé válik attól a jó hangulattól, a szeretetteljes, egymást segítő légkörtől, a zenével közvetített intellektuális poénoktól, amely az egységes kórushangzás mellett gyümölcsözteti az egyéni adottságokat is, legyen szó szólóénekesi kvalitásról, színészi képességről, tánctudásról vagy éppen egyéb kreatív ötletről.
80 perc alatt a Föld körül
A SOK-koncertek bizonyos szempontból rendhagyóak, ugyanis általában valamilyen kerettörténetre fűzik fel a műsort, és ezzel tulajdonképpen egyfajta félig szcenírozott előadást hoznak létre. Bár valamilyen szinten a populárisabb műfajokat is beemelik a repertoárjukba, ezt mindig igényes és értékes kórusfeldolgozás formájában teszik. A képzeletbeli világkörüli repülős útjukra készített műsorban így egész meglepő formát öltött a Demjén-sláger, a Honfoglalás többszólamú kórusváltozata vagy Surda dala, A sad adio, illetve a Bud Spencer–Terence Hill-örökzöld, a Különben dühbe jövünk ikonikus „Pa-pa-pa” száma. Az ő tálalásukban remekül megfér egymás mellett a Jézus Krisztus szupersztár és az Újvilág szimfónia, a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország és a Dzsungel könyve, ezzel válik az éneklés határokon átívelő öröme egyetemessé és mindenkihez szólóvá.
A zene gyógyít: erről sokat tudnának beszélni azok a kórustagok, akik súlyos betegségük és komoly kezeléseik ellenére mintegy testben-lélekben gyógyulni járnak a próbákra. A zene felvidít: erről mindenki tud mesélni, nemcsak a kórustagok, de a közönség is, a SOK előadásán ugyanis nincsenek unott vagy kimért tekintetek, itt mindenki mosolyog és felderül, néhány órára elfelejti minden nehézségét és bánatát. Ugyanakkor a zene össze is köt, nemcsak közösséget épít, de a családokat is összetartja: már a hatodik kórusbabánál tartanak, közülük az egyik minden tekintetben a kórus gyümölcse, a szülők ugyanis itt ismerkedtek meg.
Ha már a családoknál tartunk, fontos megjegyezni, hogy a SOK kifejezetten segíti a családi kóruséneklést, Szalaiék mindkét fia is a kórus tagja, de mint mondják, kezdettől igyekeznek megteremteni a feltételeit annak, hogy a szülők a gyerekekkel együtt járhassanak el a próbákra. A próbák alatt gyermekfelügyeletet biztosítanak, részben rokonok, segítők, részben a helyi középiskola növendékei vigyáznak a kicsikre, amíg a szülők énekelnek, de a családi együttlétet segíti a gyermekkar is. Utóbbi tagjainak egy része az idejáró szülők gyermeke, de vannak köztük óvodások is, erős ugyanis a kapcsolat az egyik óvodával. A SOK igazi közös üggyé vált, énekkari tagjaik három generációt fednek le az óvodásoktól a hetvenéves nyugdíjasokig, köztük a város olyan fontos tisztviselőivel, mint például a színészi játékával és ütősként is kitűnő helyi tisztifőorvos, Wächter Walter.
Szalai Ferencné elmeséli azt is, mennyire támogatja őket a helyi közösség: az arculat és a logó grafikai tervezését például Fehér Imre szombathelyi grafikusművész Sárvár város címerének színeit felhasználva alkotta meg teljesen ingyen, felismerve a kórus által képviselt értéket, ugyanakkor rengeteg magánszemély, vállalat és vállalkozás is önzetlenül segíti a maga lehetőségeivel a kezdeményezést. A zenészszakma is a kórus mellé állt, zongorakísérőjük a számos műfajban jártas zongoravirtuóz, Dörnyei Roland, de gyakran zenélnek együtt a Sárvári Vonósokkal és a helyi fúvós együttes tagjaiból alakult Kanona Band zenészeivel.
Kondora István polgármester nagyon büszke a város kórusára, és nagyon nagyra értékeli a kórus karnagyának, Szalai Ferencnének a munkáját, akit a város lakossága 2016 decemberében „Az év emberének” választott. Már csak azért is pontosan tudja, mivel jár egy ilyen léptékű szervezőmunka, hiszen maga is a helyi kulturális élet meghatározó alakjából vált politikai döntéshozóvá, 25 éven át dolgozott a művelődési központban, ebből tizenöt évig vezette az intézményt, és korábban igazgatója volt a város népszerű programsorozatának, a sárvári nemzetközi folklór fesztiválnak is.
– Az első SOK-koncerten kétszázan voltunk, a másodikon hatszázan, mostanra pedig már ott tartunk, hogy a Tinódi gimnázium tornacsarnoka sem elég nagy – meséli a polgármester, majd hozzáteszi: a kórus kinőtte a tereket Sárváron. Ezen segíthet az a több mint két évtizede tervezett beruházás, amely 2018-ra megvalósulhat: egy ezer fő befogadására alkalmas sport- és kulturális központ. Mint hangsúlyozza: náluk fordított a helyzet, a közösségi igény szinte kikényszeríti, hogy egy olyan tér legyen Sárváron, ahol valóban nagy tömegek tudnak kulturális eseményeken részt venni.
A tizenötezres kisvárosban jelenleg 13 kisebb-nagyobb zenei együttes működik, a sport- és kulturális egyesületek, alapítványok száma pedig közel nyolcvan. – Egy kisváros polgári identitása, társadalmi szövete csak úgy tud kialakulni, ha ilyen közösségek nagy számban vannak. Azt is mutatja, hogy ez a gondolat nagyon mélyen gyökerezik a sárváriakban – fogalmaz a polgármester. Kondora István azt is elmondja: a nagy zenei élet miatt a sportcsarnok tervezésénél arra törekednek, hogy akusztikai szempontból is a lehető legprofesszionálisabb módon alakítsák ki az épületet, így ott ne csak a szurkolás, de egy koncert is valóban élvezhető legyen.
