Amikor a világ teremtése befejeződött, a Jóisten szemlét tartott a teremtményei fölött. Kíváncsi volt rá, hogy milyenek. Először összeparancsolta a madarakat. Végignézett rajtuk, s látta, hogy mind egyforma színű. – Szép, színes tollakat adok nekik – gondolta magában, s festegetni kezdte őket. Elől tolakodtak a nagyok s az erősek, hogy minél előbb rájuk kerüljön a sor, s minél színesebbek, szebbek legyenek. A kicsikék félénken vártak a sorukra. Köztük volt a kicsi búbospacsirta is. Amint ott várakozott, egyszer csak meglátta, hogy egy szegény öregasszony megy az úton hátán egy nagy zsákkal. Megbotlott, elesett, s a zsákból szerteszét gurultak az összegyűjtögetett magvak. A kis pacsirta odaröppent hozzá. – Majd én segítek neked, te csak ülj le, s pihenj! – mondta, s azzal elkezdte összecsipegetni a magvakat és visszatenni a zsákba.
Mire végzett, öreg este lett. Az öregasszony rosszul látott. A pacsirta mutatta neki az utat, nehogy eltévedjen, egészen hazáig röpködött előtte. Így bizony csak másnap reggelre ért az ég kapujához. A madarak már mind ott páváskodtak a színes tollaikkal, egyik szebb volt, mint a másik. A pacsirta szégyenkezve állt közéjük. A Jóisten meglátta, a tenyerébe vette, s azt mondta: – Kicsi pacsirtám, elkéstél. Elfogyott minden festék, nem tudok neked színes tollruhát festeni. De jótett helyébe jót várj! Amiért segítettél az öregasszonynak, adok neked olyan kincset, ami más madárnak nincsen: legyen szép a hangod, sokkal szebb, mint a többi madáré, és tudj a magasba röpülve szépen énekelni! – Azóta a kicsi pacsirta az emberek egyik legkedvesebb madara – szól az erdélyi népmese Bodza Klára előadásában a zuglói Olajág Otthonokban.
A hetvenötödik életévében járó népdalénekes, Bodza Klára ugyanis tavaly novemberben beköltözött az idősotthonba, és január óta énekes műhelyfoglalkozást vezet az intézmény lakóinak. Már a negyedik alkalomnál járnak, és megismerkedtek az első közös népdalcsokrukkal. Bodza Klára izsáki és kecskeméti származású szülei emlékére alföldi népdalokat választott, olyanokat, amelyekben egyszerre jelenik meg a paraszti bölcsesség és huncutság.
– Tavaly novemberben úgy döntöttem, hogy szeretnék olyan közösségbe kerülni, ahol hasznosíthatom a szakmai tudásomat, és adódott a lehetőség, hogy nemcsak egy lakásotthonba költözhettem, de a ház vezetésének a felkérésére elindítottunk egy népdalkört. Énekes műhelynek neveztük el, mert egy kicsit tartalmasabb együttlétet takar – meséli Bodza Klára, aki azt is elmondja: az idősotthon gondolata azóta foglalkoztatja, hogy a hetvenedik életévét betöltötte és nem taníthatott tovább hivatalos formában. Egyre fogyatkozott a munkája, és kereste azokat a lehetőségeket, ahol hasznos tagja lehet a társadalomnak. Az idősotthonba hívták, nagy szeretettel fogadták, barátságokat kötött, decemberi bemutatkozó koncertjén megtelt a nagy étkezőhelyiség.
Bár hivatalosan már nem tanít, nem állt meg az élet, teljes mértékben az idősotthonon kívül sem hagyta abba a munkát: a Hagyományok Háza kurzusain ad elő az általa szerkesztett ötkötetes Magyar népi énekiskola módszertanáról, rendszeresen zsűrizik népdalversenyeken, alkalmanként még koncerteket is ad, és nyári iskolai, illetve régizenei táborokban is részt vesz előadóként. Utóbbit néhai férjétől, Czidra Lászlótól örökölte, aki a magyarországi régizene-mozgalom kiemelkedő alakja volt.
Ezekkel az énekes foglalkozásokkal azt szeretném elérni, hogy erre az egy órára mindenki felejtse el a nyavalyáit, fájdalmait, betegségeit, amelyek ebben a korban már mindnyájunkat kínoznak kisebb-nagyobb mértékben – fogalmaz. – A zene, az ének gyógyító terápia, amelynek magam is érzem a jótékony hatását, s ez az énekes műhely mutatta meg nekem a kérdésemre a választ: az öregkor szépsége abban rejlik, hogy hasznossá tesszük magunkat és ebbe beleszőjük a szeretetünket. Úgy érzem, ha a Teremtő adott nekem talentumot, és még ennyi idősen is tudok énekelni, ezt a kincset kötelességem kamatoztatni és másokkal is megosztani – vallja.
Keze közül olyan énekesnők kerültek ki, mint Szalóki Ági, a Csík zenekarból ismert Majorosi Mariann, Navratil Andrea vagy a Vándor Vokál énekegyüttes, de ő tanította későbbi kollégáját, Vakler Annát, aki ma a Zeneakadémián a népi ének szakirányfelelőse, illetve Sándor Ildikót, aki jelenleg a Magyar Táncművészeti Egyetem docense, a Hagyományok Házában végzett kutatói munkája mellett. Bár a zuglói Olajág Otthonokban nem a színpadra készíti fel tanítványait, mégis sok olyasmit tanít nekik, amelyek segítik a hangképzést, a stílushű előadást, de beszél a népdalok stílusjegyeiről, népzenetörténetről, sőt, még a szövegeket is közösen elemzik. Mesét is mond, mint például a fenti pacsirtáról szóló történetet. Úgyis mondhatnánk, hogy a maga teljességében közvetíti a néphagyományt.
Mint mondja, nagyon szerencsésnek tartja magát, hiszen egész életében azt csinálhatta, amit szeretett. A tanítással végigjárta a szamárlétrát, tanúja és alakítója volt az intézményesített népzeneoktatás sorra létrejövő lépcsőfokainak. Általános iskolában kezdte, majd a III. kerületi zeneiskolában induló népzenei képzésben oktatott, onnan az Óbudai Népzenei Iskolához került, aztán a budafoki Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában folytatta népzenei tanszak vezetőként. Innen lépett középfokra tanítani, amikor elindult a váci Bartók–Pikéthy zeneművészeti szakközépiskolában a népzenei képzés, majd amíg a törvény engedte, hetvenéves koráig a Liszt Ferenc Zeneakadémia induló népzenei tanszékének is tanára volt.
Ennek a sok évtizedes pedagógiai munkának a gyümölcse az ötkötetes Magyar népi énekiskola is, amelyben Bodza Klára a népdaléneklés módszertanát fektette le. Utolsó lemezét már hetvenéves kor fölött vette fel, az Ó, áldott Szűzanya című albuma karácsony és húsvét misztériumát dolgozza fel Dunai Tamás színművész közreműködésével, aki archaikus népi imádságokat, szakrális verseket szaval a népdalok között. A művésznő több lemezt már nem tervez, de koncertekkel még készül. Bodza Klára legkedvesebb mezőségi népdalával búcsúzik tőlünk: „Addig élek, amíg élek, amíg bennem zeng a lélek ”
