Hosszas köntörfalazás, félretájékoztatás után kiderült: megépül a Kopaszi-gáton a Budapest hagyományos arculatába durván beavatkozó felhőkarcoló; a rózsadombi SZOT-szálló helyébe magasabb luxusapartman-sorházat húznak. Budapest városképe veszélyben – figyelmeztettek a szakemberek a főváros városképi védelméről szóló fórumon.
Kitől, mitől kell megvédeni a budapesti városképet? Meg lehet-e egyáltalán védeni? – merülhet föl nyomban a kérdés, hiszen a főváros története – elegendő ehhez csupán néhány évszázadnyi időre visszatekinteni – a folyamatos és radikális átalakulások sorozata. Ha csak a históriai léptékben egészen közeli, 1896-os millenniumi városképet vetjük össze a jelenlegivel, már szembetűnő a változás. A királyi palota sziluettje például legalább háromszor változott meg jelentősen: előbb a XX. század elejére kiépült a teljes együttes, amit a háború súlyosan megrongált, majd radikális külső átalakuláson ment keresztül. De nézzük tovább: a századfordulóra, miközben elkészült az Erzsébet híd, eltűnt a régi belváros (maradékát a Horthy-rendszerben bontották le, a maradék maradéka egyelőre áll), a harmincas években eltörölték a föld színéről az egykor meghatározó Tabánt, komoly metamorfózison esett át a Krisztinaváros, a hetvenes években elpusztították Óbudát a kétséges értékű lakótelepmonstrumok kedvéért, illetve hasonló okokból a Józsefváros egy részét.
A rendszerváltozás után az átalakítás nem állt meg: ha az Óvás! Egyesület nem lép közbe, mára talán semmi sem marad a belső erzsébetvárosi úgynevezett zsidó negyedből. Időközben viszont eltűnt az óbuda–újlaki házak nagy része, legutóbb pedig a Corvinnegyed útjában álló épületek váltak – nemegyszer visszaélés, jogi kiskapuk kihasználása árán – a bontócsákány áldozataivá. Habár a közel száz-százhúsz éves, összefüggő területen elhelyezkedő eklektikus épületek nagyjából őrzik még külsejüket, Budapest külső képe szinte folyamatosan, a kelleténél jobban változik, alakul át. Annak ellenére, hogy a legbrutálisabb tervek – a Ferencváros szinte teljes eldózerolásáról, a Károly körúti túlméretezett városházáról, illetve a háború után a mellékutcák rossz állapotú házainak nagyobb befogadóképességű lakótelepekkel való felváltásáról – szerencsére papíron maradtak, sajnos ma is van miért aggódnunk.
Hosszú távon például a páratlan, eklektikus épületkincs fennmaradásáért. Mint Korompay Katalin építészmérnöktől, a Budapest Világörökségéért Alapítvány tagjától a Magyar Építőművészek Szövetségében a főváros városképi védelméről szóló hétfő esti beszélgetésen megtudhattuk, ez jelenleg is 12 négyzet-kilométernyi területet foglal el, ha az utcáit egymáshoz illesztenénk, akkor száz kilométernyi, szinte homogén eklektikus közterületet kapnánk. Ilyen, a századfordulót reprezentáló érték a világon egyedül nálunk található. Megőrzése jórészt azon múlik, hogy tudunk-e változtatni az épületek születési hibáján, vagyis a szűk udvarokon, a sötét, kicsi lakásokon. Korompay Katalin úgy véli, ha meg akarjuk menteni a pusztulástól az eklektikus városképet, akkor vonzóvá kell tenni ezeket a házakat a budapestiek számára. Segíthet ebben az udvarok egybenyitása, akár a mellékszárnyak megbontása árán is, s ezzel együtt a meglévő lakások egyesítése. Körmendy Imre, a Magyar Urbanisztikai Társaság elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy a rendszerváltozás óta éppen a meglévők fejlesztésére, megóvására nem jut elég idő, hiszen a hivatalos figyelem elsősorban a modern építészet jobb-rosszabb alkotásaira fókuszál. Értéknek az új, a soha nem volt számít. A modernség „fertőzésének” tekinthető, hogy számos építészünk csak kontrasztokban tud gondolkodni. Vagyis azért, hogy a jelen nyomát otthagyja a városképen, olykor sokáig eleminek tartott szabályokat rúg fel: alacsony házak közé magasat emel, a hagyományos házak zárt sorát megtöri, így téve „izgalmasabbá” egy-egy közterület jellegét.
Varga-Ötvös Béla közgazdász a Budapest szövetébe való esetleges beavatkozások legfőbb okát a hosszú távú, komplex stratégián alapuló várostervezés hiányában látja. Mi van helyette? Nagy beruházásokat rövid távon felmutatni akaró, a négyéves választási ciklushoz igazodó várospolitika, amely céljai érdekében összefogott a szintén rövid távon érdekelt, projektszemléletű ingatlanfejlesztőkkel. Égető a hiánya egy olyan tekintélyes intézménynek, mint hajdanán a Fővárosi Közmunkák Tanácsa volt.
A várospolitika és az ingatlanlobbi koalíciójának a következménye, hogy érdemben nem tudunk mit kezdeni Budapest legszebb központi helyével, a Ferenciek terével. Varga-Ötvös a teret a bécsi Grabennel hasonlította össze. Mindkettőt a XIX–XX. század fordulóján szélesítették ki, építették be részben palotákkal, tették világvárosi centrummá. Annak idején a Grabenen jelentős közúti forgalom zajlott, míg a Ferenciek tere (ideértendő az akkor különálló Kígyó, majd Apponyi tér is) szinte egészen a gyalogosoké volt. Mára megfordult a helyzet: az elegáns üzletek, kávéházak, éttermek övezte Graben a sétálóké, a Ferenciek tere pedig az autóké, autóbuszoké. A BAH-csomóponttól a Rákóczi útig tulajdonképpen egy kelet–nyugati autópálya halad át rajta. A környezet, főleg a Kossuth Lajos utcáé, ennek megfelelően lepusztult, balkáni.
Az estet moderáló Osskó Judit emlékeztetett rá, hogy hivatali ideje alatt Schneller István főépítész harcolta ki a budapesti városkép szempontjából fontos döntést, hogy a Hungária körúton belül magasház nem épülhet. A megszólított nyugalmazott főépítész szerint ugyan hosszú távú koncepció éppen a magasházak esetében létezik, a szomorú az, hogy a hatalom saját céljai érdekében hajlandó bármikor félresöpörni. Ennek iskolapéldája, ahogy a Kopaszi-gáton egy telekre vonatkozóan módosították az előírást, s a városképet jelentősen befolyásoló 120 méteres toronyra kiadták az engedélyt.
Pálfy Sándor építész Barcelona példájának megismétlődésétől óvott; a katalán fővárosban, főként az 1992-es olimpia óta, hatalmas toronyházak nőttek ki a földből, azzal fenyegetve, hogy Barcelona elveszíti hagyományos arculatát. A Kopaszi-gátra tervezett magasház építése precedensértékű lehet; nyomában újabb felhőkarcolókat húzhatnak fel gyors tempóban.
Általános vélemény szerint – ezt erősítették meg a hozzászólók is – a magasházak funkciója főként az internetes kommunikáció, a digitális tér kiteljesedésének következtében kiüresedőben van. Könnyen lehet, hogy tíz év múlva feleslegessé válnak. Elegendő egy pillantást vetni a hírekre: az Egyesült Államokban például a fogyasztói szokások átalakulása, az online kereskedelem terjedése következtében sorra jelentenek csődöt a nagyobb bevásárlóközpontok is, a plázák látogatottsága csak 2010 és 2013 között 50 százalékkal csökkent.
A város szövetébe való, a kopaszi-gátihoz hasonló durva beavatkozásra hívta fel a figyelmet Korompay Katalin. A Rózsadomb tetején éktelenkedő volt SZOT-szálló betoncsonkját hamarosan lebontják, ám helyébe hét és fél méterrel magasabb luxusapartmanház épül. (Az ügyre hamarosan visszatérünk.) A helyzet a városkép megőrzése szempontjából meglehetősen sötét, a műemlékvédelmet, amely kellő jogkörrel megfelelő ellensúlyt jelenthetne, a kormányzat gyakorlatilag megszüntette Magyarországon. A politika, az ingatlanfejlesztők pedig a rövid távú anyagi haszonnal kecsegtető megoldásokban érdekeltek.
