Egy házaspár, négy kéz: zongoramisszió

Közelebb jön a félelmetesnek hitt komolyzene: a Várnagy–Farkas művészpár segít megnyitni a közönséget.

Átéltünk már nagy sikereket, de most volt egy kanadai–amerikai turnénk, és ezt még nekünk is fel kell dolgoznunk. Huszonegy koncertet adtunk magyar közösségeknek, és mind a huszonegy alkalommal megtörtént a csoda – meséli Várnagy Andrea, aki férjével, Farkas Zsolttal együtt nemrég tért haza a tengerentúlról. A kifejezetten számukra készült négykezes átiratokból álló, Liszt arcai című műsorukra felfűzött turné sikerének egyik kézzelfogható bizonyítéka, hogy a zongoraművész házaspárt minden helyszínre visszahívták, sőt újabb városok is jelentkeztek, így májusra szerveződik a következő amerikai koncertkörút.

Azóta sem pihentek sokat: hazaérkezésük másnapján kezdődött nógrádi iskolai koncertkörútjuk, majd közel két héten át a Nyírségben és Szabolcsban játszottak középiskolásoknak. Ezt a hétvégét pedig az általuk szervezett ZeneKÉPzelet négykezes zongoraverseny tölti ki, amelyre kétszázhatvan versenyzőt várnak.

Várnagy Andrea és Farkas Zsolt – akárcsak az itthoni zenei életben – a külhoni magyaroknál is fontos missziót teljesített: ott nemcsak a klasszikus értékek népszerűsítését tűzték ki célul, hanem a közösségépítést is. Mint mondják, nagyon megható volt, hogy a koncertjeikre minden kisebb-nagyobb magyar közösség eljött. Többször is elhangzott az előadás után a közönség szájából: „Úgy éreztem, hogy mindenkit szeretek!” A koncertjeik híre szájról szájra terjedt: egymásnak adták a hírt a magyarok, aki például hallott a clevelandi koncertről, az már elment a floridaira.

– Jellemző, hogy az emberek félnek a komolyzenei koncertektől. A mi előadásainkra azonban jellemző a közvetlenség, megszólítjuk az embereket, elmondjuk a darabokhoz fűződő érzéseinket. Ez segít megnyitni a közönséget – mondja Várnagy Andrea. Azt is elmeséli, hogy gyakran hallják ezt a reakciót: „Nem is tudtam, hogy szeretem a komolyzenét.”

Ez a jelenség a fiatalok körében a legjellemzőbb, és talán velük kapcsolatban a legnagyobb a felelősség. A házaspár az elsők között kezdte meg az iskolai koncerteket, a komolyzene népszerűsítését és a közönségnevelést. Ma már elterjedt ez a metódus, sok művész és zenekar jár rendhagyó órákat, koncerteket tartani iskolákba, városi sportcsarnokokba, de amikor ők elkezdték és kialakították ennek a formáját, még az alapkoncepciót is nekik kellett kidolgozniuk. A versek mellett döntöttek, ezeket fűzték sorba zeneművekkel, így sokkal komplexebb művészi élményt tudtak adni a fiataloknak.

– A legnehezebb a középiskolásokat elvarázsolni, hiszen őket rengeteg inger éri – meséli Farkas Zsolt. – Azok a pedagógusok, akik ezeket a gyerekeket elhozzák a koncertekre, emberfeletti munkát végeznek. Azzal az ellenkampánnyal, ami a másik oldalról éri a gyerekeket, nekünk csak akkor kell megküzdenünk, amikor ott vagyunk a koncerten, nekik viszont nap mint nap. Ennek ellenére tényleg felkészülten érkeznek a gyerekek, és a tanárok minden lehetőséget kihasználnak arra, hogy a diákjaik a kultúrának azt a szegmensét is megismerjék, ami nem ömlik rájuk mindennap a médiából – fogalmaz.

A házaspár szerint sok múlik azon, hogy az adott előadás megszólítja-e a gyerekeket vagy sem. A középiskolások reakciói valóban mások, mint a többi korosztályéi: amíg a felnőttek lelkesen hálálkodnak, a kicsik öleléssel, mosollyal hálálkodnak, addig a kamaszok sosem azonnal mutatják ki az érzéseiket. Rendszerint utólag jelentkeznek, bejelölik őket a Facebookon, ott írják meg nekik, hogy melyik vers vagy zenemű szólította meg őket. Gyakran fűzik hozzá mintegy mellékesen, hogy „egyébként én is zongorázom”.

A zongoraművész pár gyakran jár zenélni halmozottan hátrányos gyermekekhez is. Azzal a tudattal mennek hozzájuk, hogy nagy valószínűséggel ez lesz az első és utolsó, egyetlen kulturális élmény az életükben. – Sajnos élnek olyan körülmények között ma Magyarországon gyermekek, hogy soha nem látnak zongorát, soha nem találkoznak élő művésszel. Abból, ahogy búcsúzásnál integetnek az autó után, amíg az el nem tűnik, pontosan lehet érezni, hogy mennyit jelent ezeknek a gyerekeknek egy ilyen alkalom – mondja Várnagy Andrea.

Idén szeretnék folytatni kárpátaljai zenei kurzusukat is. Ennek első egyhetes alkalma óriási siker volt: száztíz tehetséges kárpátaljai fiatal vett részt rajta, és a kurzus a négykezes zongorázás köré épült ugyan, azonban zenész barátaiknak köszönhetően kiegészült más hangszerekkel is.

A hétvégét most Egerben töltik, ahol másodszorra tartják meg a ZeneKÉPzelet – Négykezes zongoraverseny és kurzus határok nélkül elnevezésű, koncertekkel színesített rendezvényt, amelynek egyik kiemelt célja a négykezes zongorázás népszerűsítése is. A művészpár ebben élen jár, és mint mondják, az idén mintegy 260 gyerek nevezett a nemzetközi versenyre, sokan az ő lemezeikről választottak műveket. – Ennél nagyobb elismerés nincs – teszik hozzá. A verseny szellemiségénél tudatosan törekedtek arra, hogy ne egymás ellen és egymás legyőzésére koncentrálva zenéljenek a gyerekek, mert a lényeg a közös játék öröme.

Új lemezük is a versenyhez időzítve jelent meg a napokban: a Van egy világ Szabó T. Anna verséről kapta a címét, Rudolf Péter szavalja a költeményeket. A lemezeik követték az életüket is: az első még kisgyermekeknek készült, majd egyre inkább a fiatalokhoz, felnőttekhez fordultak, és az is érdekes, hogyan szelídült az első felvételeken hallható elsöprő, fiatalos lendület az utóbbi korongokon mélységgé és tapasztalattá.