Bár hosszú évtizedek óta komédiában utazik, Gálvölgyi János időről időre megpróbál kitörni ebből a szerepkörből. Kopfrklingja primitíven egocentrikus figura, akit éltet a szertartásosság, aki saját igazságait fennhangon szajkózza – a közösségért áldozatot kell hozni, a törvények arra valók, hogy megvédjék az embert, a félelem pedig az emberiség legfőbb ellensége. Gálvölgyi szikár játékában szép lassan kirajzolódik, hogy Kopfrkingl nem gerinces ember, bár a házasság szentségét hangoztatja, nemi vágyainak nem tud megálljt parancsolni. Az ilyen alaptermészetű ember gerince pedig könnyen meghajlik. Gálvölgyi kifinomult gesztusokkal építi fel, hogyan jut arra a felismerésre Kopfrkingl, hogy a benne csörgedező néhány csepp német vér nem elegendő a túléléshez. Apró, finom hangsúlyváltozásokkal érzékelteti, miként kezd egy jóravaló ember alkalmazkodni az elvárt helyzetekhez, majd teljesen hasonulni a barátja által szajkózott eszmékhez. Ha valakit ennyire magával ragad egy ideológia, akkor bármire képes lehet, arról is meggyőzheti magát, hogy a nagy eszme szempontjából még a hozzá legközelebb állók élete is elveszti az értékét. Sötét gondolatai egyre inkább elhatalmasodnak rajta, immár krematóriumigazgatóként tervezgeti, miként lehet gyorsan, hatékonyan minél több embert megölni.
A könyvet gyakran Giovanni Papini olasz újságíró gondolataival ajánlják: „A sátán akkor a legravaszabb, amikor azt állítja magáról, hogy nincs.” A Hullaégető egy agymosásra épülő rendszerről szól, arról mesél, hogyan válik valaki egy szörnyű, beteges eszme kiszolgálójává. Aktualitásából szemernyit sem vesztett.
