Mi köti össze az űrhajóst, a kötéltáncost és a buddhista szerzetest? Semmi. Jaj, nem úgy, ebből nehéz lesz kikecmeregni! Szóval: a semmi. A semmi az, ami összeköti őket. Azt már Besenyő Pista bácsitól is tudjuk, hogy „a semmi, az nem van, hanem nincs”, és most Földes Eszter színésznő, Lovasi András és a Kiscsillag zenekar gördítik tovább a semmibe vezető gombolyagot. Az űrhajós a semmiben hajóz, a kötéltáncos a semmi felett egyensúlyoz, a buddhista szerzetes a semmibe jutna el, ha tehetné. Ha valakik tehát, ők nagy szakértői a semminek. Aki pedig szakértő, az evidens, hogy konferenciát szervez.
Szép lassan érett valamivé ez az akármi, ami a semmiből lett 2006-ban. Ekkor jelent meg a Kiscsillag zenekar első lemeze, rajta a rendkívül népszerű és némileg emblematikussá vált szerzemény, a Menetszél. Ebben hangzik el először utalásként, hogy a semmi boncolgatása hivatásszerűen is végezhető: „Nagyon fontos dolgom van én messze megyek / eltűnnek a legelők jönnek a hegyek / nagyon fejlett kistérségben konferenci / -át rendeznek a semmiről van-e semmi”.
A csíra tehát hamar megszületett, a téma fel-felbukkant nyomokban később is, de kicsit megpihent. Ezzel párhuzamosan a Kiscsillag a klubok színpadát egyre többször cserélte színházi deszkákra, és előbb az Idáig tudom a történetet előadással állt ki, majd jött a Semmi konferencia első verziója. Többen megijedtek ekkor, mert a zenekar, amely füstös klubokban döngetett korábban nyers és őszinte gitárzenével, arra az ingoványos talajra tévedt, ahol az út számos csapdát rejt egy rockzenekar számára. És ezekbe nagyjából mind sikerült is belelépni.
A Semmi konferencia első szériája számos színészt, zenészt, színész-zenészt (Falus Mariann, Földes Eszter, Pásztor Anna, Péterffy Bori, Varga Líviusz) felvonultatott, a Kiscsillag tagjai is szerephez jutottak, és bár kísérletnek érdekes volt, összességében elég furcsa hatást keltettek a prózai szerepekkel visszafogottan bánó, amúgy kiváló zenészek, és a helyenként különösen vonagló többiek.
Valószínűleg a rendező Földes Eszter és a zenekar, élén Lovasi Andrással is felismerte ezt, és miután 2017-ben ugyanezen a címen napvilágot látott az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyar lemeze, az előadást is átszabták. A prózai részeket is ők ketten jegyzik. A március 25-én Szolnokon bemutatkozott, és (ráérős) turnéra induló előadás legnagyobb erénye, hogy megfogták mindazt, ami hajlamos volt szétfolyni, rendezték a sorokat, és visszametszették a vadhajtásokat. Minden suszter a saját kaptafájához került, a zenészek zenélnek, Földes Eszter pedig egyedül adja elő, a tizenegy éves kisfiú, annak édesanyja és hajléktalan barátja történetét. Méghozzá zseniálisan, érett színésznő és érett rendező benyomását keltve.
Az artisztikus túlzásoktól szorongóknak is bátran ajánljuk az előadást, mert a vezérlőelv a visszafogott arányosság. Koncert és színház kettő az egyben ez, ahol a két szekció pont egészségesen támogatja meg egymást, miközben külön is megáll a lábán. A zenei repertoár gerincét a friss album dalai adják, de beköszönnek régebbi szerzemények is. Rendkívül erős része a darabnak maga a konferencia, amit azért kell megrendezni, mert a főhős kissrác letargiába fordult anyja minden kérdésre, amely azt feszegeti, mi van vele, azt feleli: semmi. Földes Eszter színésznőként, bábosként, árnyjátékosként brillíroz, és nehéz eldönteni az-e a csúcspont, amikor Dzsenifer léggömbökön elrepül, vagy a Földre című Kiscsillag szám rap betétje, ami a „jó” Geszti műve is lehetne, ha kifejlődött volna a jó Geszti, aki nem áldozza fel a belbecst a külcsín oltárán. Ilyesfélék hangzanak el: „Hogy lenne értelmezhető a nem létező? / Vajon a semmiség megsemmisíthető? / A semmi nélkül a mindenség csak egy színtelen kifestő / Jobb mindent tudni a semmiről? / Mint semmit sem tudni mindenről?”
Nem ígérjük, hogy válaszok is születnek, de a legtöbb konferenciával már csak így van ez. Annyit azért elárulhatunk, anya és fia kapcsolatának végül jót tesz, hogy kibeszélik a semmit. Konklúziónak pedig ez is valami.
