Persze ha a kánonok folyamatos érvényvesztéséről is írt, Szegedy-Maszák sem volt túl derűlátó. „Csakis a jelenlegi tanszéki felosztás fölszámolásával lehetne megszüntetni azt az óriási távolságot, amely az úgynevezett nyugati filológiát elválasztja a magyar irodalomtörténettől. Némi túlzással akár azt is lehetne mondani: a helyzet ma rosszabb, mint volt a két világháború között, amidőn Eckhardt Sándor vagy Turóczi Trostler József egyszerre számított a francia, illetve a német és a magyar irodalom szakértőjének” – írta a Megértés, fordítás, kánonban.
Merthogy, mint említettük, kulcskérdés, hogy miként vizsgáljuk íróinkat az egyetemes irodalom kapcsán. Szegedy-Maszák aggodalma tehát érthető, ha azt vesszük, amit Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész is kifejtett lapunknak: a tavaly elhunyt professzor a nemzeti és egyetemes kánon kérdését elsősorban nyelvi problémaként szemlélte, s csak másodsorban a nagy, illetve kis irodalmak lehetőségei közti feszültség felől. Még akkor is, ha a nyelviség problémájától ez utóbbi sem szakítható el. De az idén 66 éves irodalomtörténész szerint Szegedy-Maszák felfogása sokat változott az egyetemes és nemzeti kánon ügyében. Korábban típus és példány logikával tekintett a nagy stíluskorszakokhoz tartozó egyes művekre, utóbb viszont már a jelentős művek felcserélhetetlen egyediségében látott értéket. A mű egyediségét pedig nyomatékkal a nyelv sajátszerűségéből származtatta, tehát a nyelvi műalkotást lényegében nem tartotta lefordíthatónak. Egyéb kérdések másodlagosak lehettek, így például Kosztolányinál is irányzati besorolhatatlanságról beszélt Szegedy-Maszák.
Másrészt újítani sem feltétlenül kell, hogy kanonizálódjon a szerző. Erről beszélt lapunknak előbbi professzor fia, a konferencia egy blokkját elnöklő Kulcsár-Szabó Zoltán irodalomtörténész. Mint mondta, Szegedy-Maszák példálózott olyan nem újító művekkel (így Richard Strauss Négy utolsó énekével), amelyek művészeti értéke nem magyarázható a formai kezdeményezés felől. A fordítás továbbra is fontosabb kérdés Kulcsár-Szabó szerint. Így látta a tavaly elhunyt professzor Esterházy Péter fordításokon keresztüli értékelését gátoltabbnak, mint Kertész Imréét, „akinek munkái jóval kevésbé előfeltételezik a magyar irodalmi hagyomány ismeretét és olvasását”. De Márai posztumusz nemzetközi sikerét sem látta levezethetőnek az életmű hazai megítéléséből.
