Öt percen belül már a kultúrharcnál járunk

Hogyan hozható közelebb a magyar irodalomtörténet a nyugati kánonhoz? Konferencia Szegedy-Maszákról.

Aligha akad olyan a kortárs magyar irodalomtörténetből, akit jobban foglalkoztatott volna a kánonok kialakulásának kérdése Szegedy-Maszák Mihálynál. A tavaly nyáron elhunyt, Széchenyi-díjas egyetemi tanár az összehasonlító irodalomtudomány professzora volt, nagyjaink hírét vitte amerikai vendégoktatóként. Így a gyakorlatba ültetve, ami elméleti munkáinak központi témáját adta. Amiről tanulmányokat, kötetet jegyzett, például a kilenc éve a Kalligramnál kijött Megértés, fordítás, kánont vagy az Irodalmi kánonokat 1998-ban.

Nem meglepő így az sem, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya, valamint az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete által március 16–17-én tartott emlékkonferencia a narratíva, a kánon és a fordítás kérdései köré szerveződött. Hiszen a nemzeti és egyetemes kánon közti összekötő elem a fordítás és annak kérdése, az lehetséges-e teljes pontossággal, az eredeti szöveg jelentésének átmentésével.

Amikor irodalmi kánonokról esik szó, sajnos továbbra sem ritka, hogy öt percen belül már a kultúrharcnál járunk, és politikai oldalak vívják tovább véget nem érő háborúikat. A kánonok itt valami rendíthetetlen, irtózatos dolognak tűnnek. Ki újra felpanaszolja, hogy kedvence, például Wass Albert politikai okokból nem lehet a kánon része, ki rögtön kontrázik, hogy a másik csak politikai okokból tenné oda. S megint más már Louis-Ferdinand Céline-t, Szabó Dezsőt, Tormay Cécile-től A régi házat is levenné a polcokról politikai okokból, miközben irodalmi értékük egyértelmű. A kánon valami közel sem organikusan kialakuló dolognak sejlik itt fel: mintha csak egy irodalmi sikerlista lenne, tíz könyv, amit négy ember felhelyezett oda.

Pedig mi sem lehet alapvetőbb, mint a kánonok folyamatos alakulása, illékonysága. „Olvasni annyit jelent, mint megtagadni olyan kánonokat, amelyeket elődeink alakítottak ki” – írta a professzor Kánon és de(kon)strukció című szövegében. Sőt a kánonok már megalkotásuk pillanatában érvényüket vesztik – említette fel a konferencián Imre László a tavaly elhunyt irodalomtörténész gondolatait értékelve. És megannyi probléma felléphet, sorolta a tavaly Széchenyi-díjat átvett előadó. Ady Endrét például a modernség vagy a romantika felől közelítsük? Utóbbi a megkésettségét mutathatja, s a félreértése is lehet a romantikán túllépő Adynak.

Persze ha a kánonok folyamatos érvényvesztéséről is írt, Szegedy-Maszák sem volt túl derűlátó. „Csakis a jelenlegi tanszéki felosztás fölszámolásával lehetne megszüntetni azt az óriási távolságot, amely az úgynevezett nyugati filológiát elválasztja a magyar irodalomtörténettől. Némi túlzással akár azt is lehetne mondani: a helyzet ma rosszabb, mint volt a két világháború között, amidőn Eckhardt Sándor vagy Turóczi Trostler József egyszerre számított a francia, illetve a német és a magyar irodalom szakértőjének” – írta a Megértés, fordítás, kánonban.

Merthogy, mint említettük, kulcskérdés, hogy miként vizsgáljuk íróinkat az egyetemes irodalom kapcsán. Szegedy-Maszák aggodalma tehát érthető, ha azt vesszük, amit Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész is kifejtett lapunknak: a tavaly elhunyt professzor a nemzeti és egyetemes kánon kérdését elsősorban nyelvi problémaként szemlélte, s csak másodsorban a nagy, illetve kis irodalmak lehetőségei közti feszültség felől. Még akkor is, ha a nyelviség problémájától ez utóbbi sem szakítható el. De az idén 66 éves irodalomtörténész szerint Szegedy-Maszák felfogása sokat változott az egyetemes és nemzeti kánon ügyében. Korábban típus és példány logikával tekintett a nagy stíluskorszakokhoz tartozó egyes művekre, utóbb viszont már a jelentős művek felcserélhetetlen egyediségében látott értéket. A mű egyediségét pedig nyomatékkal a nyelv sajátszerűségéből származtatta, tehát a nyelvi műalkotást lényegében nem tartotta lefordíthatónak. Egyéb kérdések másodlagosak lehettek, így például Kosztolányinál is irányzati besorolhatatlanságról beszélt Szegedy-Maszák.

Másrészt újítani sem feltétlenül kell, hogy kanonizálódjon a szerző. Erről beszélt lapunknak előbbi professzor fia, a konferencia egy blokkját elnöklő Kulcsár-Szabó Zoltán irodalomtörténész. Mint mondta, Szegedy-Maszák példálózott olyan nem újító művekkel (így Richard Strauss Négy utolsó énekével), amelyek művészeti értéke nem magyarázható a formai kezdeményezés felől. A fordítás továbbra is fontosabb kérdés Kulcsár-Szabó szerint. Így látta a tavaly elhunyt professzor Esterházy Péter fordításokon keresztüli értékelését gátoltabbnak, mint Kertész Imréét, „akinek munkái jóval kevésbé előfeltételezik a magyar irodalmi hagyomány ismeretét és olvasását”. De Márai posztumusz nemzetközi sikerét sem látta levezethetőnek az életmű hazai megítéléséből.

A kánon persze ettől még így is jelenthet akadályt. Ez derült ki Bengi László irodalomtörténész szavaiból is. Mint lapunknak mondta, Szegedy-Maszák nem vitatta a kánonok szükségességét, de a merevvé, élettelenné lett kánonokat gátnak tartotta. „Föltehetően a legtágabb látókörű magyar irodalmárként fájdalommal érzékelte azt, hogy a magyar alkotók kiváló műveinek a nemzetközi kánonokban sokszor nem vagy alig jut szerep” – tette hozzá.