Akár azt is gondolhatnánk, hogy miután az emberiség egy részének tetszett digitális forradalmat csinálni, és az újszülött bennszülöttek már az anyatejjel beszippantanak némi titániumot az egyre okosabb telefonokból, minek köszönhetően az emberiség egy másik része már gyermekkorában megismerkedhet a bányászat fortélyaival, a rádiónak befellegzett. Holott ez koránt sincs így. Csupán Magyarországon naponta öt és fél millióan rádióznak, ezen belül Budapesten több mint egymillióan. Hogy a közmédia adói jelenleg pontosan milyen arányban részesednek a piacból, valamint a kedves hallgatók figyelméből, nem tudom, de a Petőfi rádió átpozicionálása a tömegízlés felé alighanem elsősorban üzleti szempontok által vezérelve történt. Hogy bejött-e, ahhoz adófizetőként nyilván lenne valami kis közöm, de valójában nem érdekel. Az viszont annál inkább, hogy kik és miért gondolták úgy, hogy mindenki az agyhalál állapotában nyomogatja a készülékét, és hogy így néz ki egy fiataloknak szóló rádió. Különösen azok után, hogy éveken át létezett egy friss, érdekes hangú, fiataloknak szóló rádió. Olyan tavaszias, petőfis. Az arculatváltozás után ugyan megmaradt néhány a szellemes címekből és összekötőkből, például a Talpra magyar, de a lényeget, a szellemiséget sikerült teljesen eltüntetni. 2017. március idusára semmi nem maradt a forradalmi hevületből. Nemhogy olyan műsorok nincsenek már, mint a Kultúrfitnesz Horváth Gergellyel, de szinte semmilyen műsor nem maradt, ami a rádiózásra emlékeztetne. Így aztán óhatatlanul felmerül a kérdés: minek nevezzelek?
A Petőfinek persze nem kellene feltétlenül beszélő rádiónak lennie (az előző verzió sem volt az), arra családon belül ott van a Kossuth, amelyen kimondottan színvonalas, kulturális és magazinműsorokat is foghatunk magunknak, amennyiben már végképp rosszul lennénk a politikától, de azért az elosztásnál juthatott volna ide is némi muníció. Ha meg az volt a terv, hogy legyen már egy korszerű, naprakész, informatív zenei rádió is a közmédiában, nos, az is füstbe ment, rögtön az elején. Mert azt a mainstream masszával lehetetlen gründolni. Az pont olyan, mint Rihanna a Szigeten. Az utolsó szeg egy szebb napokat látott projekt koporsójába. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy reggeltől estig jazzt, világzenét, bluest, rock and rollt kellene tolni (illetve de, azt mondom, de ha már ez nálunk nem megy, akkor legalább néha), és azt sem, hogy véletlenszerűen, szinte az eredeti szándékkal szembemenve most nem bukkan fel valami váratlan a számítógépből, de az összkép így lehangoló. És ha egy zenés adón pocsék a zene és hiánycikk az ízlés, akkor megette a fene az egészet. Így aztán érthető, hogy hiányoznak az olyan tájékozódásra is kiválóan alkalmas szettek, mint mondjuk Éri Péter népzenei műsora a Kossuthon, vagy a világzenei túrázás az előző érában, végül is mi a bánatot érdemes megtudni Justin Bieberről, vagy a többi zeneipari kreációról. A reggeli kényszeres nevetgéléstől eltekintve, amitől tényleg talpra ugrik a magyar és egy huszáros rohammal megcélozza a sávváltót, az egész olyan ósdi és áporodott, mintha kettőt ugrottunk volna visszafelé az időben, egészen Komjáthy Györgyig és B. Tóth Lászlóig, amikor az Obladi oblada volt a progresszió, miközben Jim Morrison már bele is halt az életbe.
