„A rendszerváltás a zenészeknek is betett”

Hiánypótló munka a Calandra történetét feldolgozó Határsáv, amely Debrecen amatőr zenekarainak világába kalauzol.

A vadregényes tájon felvillannak a kor ismert bandái, mint a PG Csoport, az Ölveti Blues Band, a Tomi Szomorú vagy a budapesti Ladánybene 27, amely csapattal ugyancsak remek kapcsolatot építettek ki, nemegyszer közös koncertet is adtak. A sorok között inkább a pozitív alkotó energia, semmint a kegyetlen rivalizálás hangulata jön át, még ha mindezt az eltelt idő szépítette is meg.

Az azonban zeneipari szemmel is ordító, micsoda hajtépés és a kereseti viszonyokhoz képest mekkora pénzráfordítás kellett akkor például a turnézáshoz. Brutális élmény azt olvasni, hogy kilométerenként 20-30 forintért vitte a csapatot a turnébusz, így a budapesti oda-vissza út akár tízezer forintot, míg a tiszavasvári kiruccanás – a kisváros alig hatvan kilométerre van Debrecentől – 3420 forintot is kóstálhatott. Mindeközben egy átlagfizetés jó esetben elérhette a négyezret.

A turnésztorik még a harcedzetteknek is tanulsággal szolgálnak. Összetehetjük a két kezünket, ugyanis ilyen hajmeresztő őrületekről ma már nem igazán hallani. Persze nyilván akad turnémenedzser, aki reklamálna, hogy de lehet. Azt azonban valljuk be: szinte elképzelhetetlen, hogy egy olyan VW kisbusszal utazzunk majdnem nyolc órát Debrecenből Egerbe, amely jobb esetben hússzal araszol, az ajtajait becsukni nem lehet, és több vizet kell beleönteni útközben, mint üzemanyagot.

A Tankcsapda-fanatikusok közben ott érezhetik magukat az első anyag, a Baj van! demó, majd az 1990-es Punk & Roll előkészületein. Ilyenkor önkéntelenül is eszembe jut, hogyan akarták 1993-ban aprót lejmolva kannás boros punk srácok a Halköz sarkán lenyúlni a frissen vásárolt Tankcsapda-kazettámat. Kaptam pár pofont, keményen lökdöstek, de foggal-körömmel ragaszkodtam a kazihoz, így valami csoda folytán se a pénzt, se a hanghordozót nem sikerült elragadniuk.

Miközben az ember felidézi emlékeit, addig újra életre kelnek olyan koncerthelyszínek, mint a Buborék és a Kossuth Klub, a KLTE Aud. Max., az IPK, a szépreményű Benczúr vagy álnevén Tóthfa koleszok, illetve a volt MSZP-székházban létrejött Perényi 1., ahol nem mellesleg a korai debreceni elektronikus vonal jeles képviselői is bontogatták szárnyaikat.

Külön vadregényes pillanat, ahogy a szerző egy valódi krimibe illő akcióval eredeti szovjet egyenruhaszettet vásárol, amit az Üzenet a Cárnak című dalukhoz fel is használnak show-elemként. A Vörös Hadsereg már éppen „szétesőben”, és a nagy bánatukra félig már hazavezényelt katonáktól akkor szinte mindent be lehetett szerezni. Így seftelt le két komplett uniformist Barnabás is, akit egy teherautó platóján csempésztek be a Kassai úti laktanyába, letárgyalni az üzletet, majd három nappal később, éjfélre lopakodott vissza az 1600-ért kialkudott motyóért. Burleszkbe illő jelenet, amint a baka akkor már mégis többet csikarna ki a fiatalemberből, és az egész üzletet csak akkor ütik nyélbe, amikor az egyetemista otthagyná őt, mondván, az 1600 az 1600, több nincs.

A könyv legérdekesebb része az, amikor a tagok egy 2015-ös találkozón – immár bő két évtizeddel a történtek után – visszaemlékeznek arra, miért is nem lett belőlük rocksztár. Ez egy igazi őszinte pillanat, valódi katarzis. Az akkorra már tapasztalt férfiak – kiegészülve a későbbi tagokkal, Nagy Gábor gitárossal és Deák Szabolcs dobossal – összegzik mindazt, ami a fájdalmas konstellációban közrejátszott. Kezdve onnan, hogy akkor még egy jackdugóért vagy egy megfelelő pengetőért is a Holdra kellett utazni, nemhogy egy normális hangszerért, egészen odáig, hogy talán az időzítés nem volt éppen a legjobb.

Való igaz, hogy ha a Calandra zenekar YouTube-csatornáján is elérhető zenét (és a szöveget) hallgatjuk, és néhány évvel hamarabb indulnak, a Cár – aminek végére egy Moszkvából hozott hanglemezről keverték rá Leninnek a Magyar Tanácsköztársaságról elejtett szavait – például biztosan üt.

Míg az 1988 és 1991 közötti évek a teljes nihil időszaka volt – bedurvuló inflációval, technikai feltételek, megfelelő-megfizethető stúdiófelvételek és bármiféle normális, elérhető menedzsment híján –, addig az 1990-es évek második felében már több lehetőség lett volna. A feltételek szempontjából mindenképp. Ekkor minimum kétszáz zenekar pörgött Debrecenben, és azt számolgattuk szépreményű alteros barátaimmal, hogy minden nyolcszáz lakosra jut egy banda. Elég mókás statisztika!

Azt is meg kell említeni, hogy a szerző szinte szakkutatói katalógus jelleggel próbált meg mindent összeszedni, ám pár helyen pont igyekezete miatt túl is írta a dolgokat. Érdemesebb lett volna itt-ott tömöríteni a terjedelmen, vagy elkerülni azt, hogy egy-egy sztori többször felbukkanjon majdnem ugyanabban a formában. Ennek ellenére a mű tényleg hiánypótló. A korszakról, a debreceni undergroundról nem ismerek még egy ilyen sztorizgatós anyagot.

Külön izgalmas párhuzamba állítani a szerző által egyébként személyesen ismert legendás gitáros, Dénes József, alias Dönci Szökésben című, tavaly megjelent visszaemlékezéseivel. Már csak azért is, mert míg a nagyon mélyről jött budapesti, Mester utcai gyerek az önpusztítás felől írt olykor könyörtelenül, egyúttal nyersen a fővárosi undergroundról, addig ez a friss anyag egy bölcsész entellektüel világából nézve idézi fel egy vidéki nagyváros hasonló árnyalatait, ami a két alkotást összevetve akár a mai kezdő, feltörekvő zenekarok számára is tanulságértékű lehet.