Mára egyértelművé vált, hogy Emma Watson bújt ki legjobban a Harry Potter-filmek skatulyájából a Rowling-adaptációkban ismertté vált három gyerekszínész közül. Ma már senki sem Hermione Grangerként tekint Watsonra, hanem Hollywood egyik legkeresettebb női színészeként, akivel talán csak Jennifer Lawrence veheti fel a versenyt. Watson ugyanolyan hitelesen képes alakítani – a valóságban – az ENSZ egyenlő nőjogokat hirdető jószolgálati nagykövetét, mint amilyen jól pózol a Vouge címlapján, félig-meddig elővillanó mellekkel.
Miközben mindent megtesz, hogy komoly, önálló nőként ismerjék el, könnyedén énekel fülbemászó dalokat a mesetörténet talán legegysíkúbb, legsablonosabb lányalakjának, Belle-nek szerepében A szépség és a szörnyeteg élő szereplős filmváltozatában. A film semmit sem tesz hozzá a negyedszázaddal ezelőtt bemutatott animált klasszikushoz, de ezt vélhetően jól megfontolt céllal teszi. A legelvakultabb rajongók ugyanis látatlanban is azonnal gyűlölködnek, ha kedvencük újrafeldolgozásában a legapróbb változtatást is meg merné lépni a stúdió.
Hiába tekintenek talán még ma is sokan a Disney-re úgy, mint rajzfilmgyárra, a cég valójában – így, Walt nélkül – ma már a szórakoztatóipar minden ágát lefedő médiakonglomerátummá vált. Az utóbbi években pedig, a korábbi családias bájt hátrahagyva, futószalagon gyártják a saját fejlesztésű, illetve a felvásárolt franchise-okat körülvevő nosztalgiát dollármilliárdokra váltó folytatásokat, újrafeldolgozásokat.
A jutalom ezúttal sem maradt el: Amerikában a nyitó hétvégén 174,8 millió dollárt hagytak ott az emberek a mozipénztárakban az alkotás kedvéért – ezzel márciusi rekordot döntött a film. A közönség tehát imádja, és a kritikusok sem utálják túlzottan. Bár vannak, akik megjegyzik, hogy „lelketlen” újraforgatása az eredetinek, aki keresi, az azért talál néhány snittet, amely nem szerepelt a rajzfilmben. Emma Watson pedig – legalábbis a Slate kritikusa szerint – „nem meglepő módon tökéletes” benne.
Talán értelmetlen lenne művészi szempontból értékelnünk egy főként kislányokat megcélzó musical-mesefilmet, ennél egyébként is sokkal érdekesebb az az üzleti stratégia, amely A szépség és a szörnyeteget, néhány elődjét eredményezte és rengeteg utódát vetíti elő. Talán nem is sejtik sokan – akik a Marvel képregénykiadó szuperhőseinek végeláthatatlan kalandjairól forgatott, vagy a Csillagok háborúja-univerzumban játszódó filmek valamelyikét, vagy éppen A Karib-tenger kalózainak már számolni is nehéz nézik hányadik darabját nézik –, hogy valójában a Disney kasszájába folyik a bevétel belőlük. Sőt, Amerikában az ABC tévétársaság és az ESPN sportcsatorna is Disney-leányvállalat.
Miközben a cég több pénzt termel, mint valaha, a nosztalgikus rajzfilmrajongók számára elveszítette gyermeki ártatlanságát, innovativitását. Jellemző, hogy az utóbbi években szenzációszámba megy, ha bemutatnak egy olyan Disney-filmet, amely nem valaminek a folytatása, újrafeldolgozása (remake) vagy újraindítása (rebootja) lenne. És ha azt gondoljuk, hogy a mára legfizetőképesebb korukba lépett, Walt Disney-n szocializálódott egykori gyerekekben tomboló nosztalgiát ennél jobban már nem lehet kiaknázni, akkor nagyon tévedünk. Ízlelgessük a következő kifejezés szürrealitását: élő szereplős Oroszlánkirály.
A Disney-klasszikusok élő szereplős újrafeldolgozásának folyama nem A szépség és a szörnyeteggel kezdődött. Az utóbbi években már bemutatták a Csipkerózsika főgonoszát fókuszba helyező Demónát, az Alice Csodaországbant – amely némileg kilóg a sorból, hiszen Tim Burton a szolgai ismétlés helyett kissé Tim Burton-ösre alakította –, és ott volt legutóbb A dzsungel könyve, benne az elmaradhatatlan slágerrel: „Amíg van, egy-két jó falat / S egy jó falat az csak akad ”) A kassza utóbbi filmnél kezdett igazán szépen csilingelni, hiszen az alkotás a 175 milliós gyártási és még legalább ennyi marketingköltség mellett lassan eléri az 1 milliárd dolláros bevételt.
Rögtön jövőre, konkrétan november 2-án jön a Mulan filmváltozata, amelynek eredetije alig két évtizede jött ki, így klasszikusnak aligha nevezhető, ám tematikája nagyon értékessé teszi a cég számára. A film egy férfiruhába bújt kínai lányról szól, aki ádázul harcol a gonosz hódítókkal szemben. Az egyre gazdagabb és a nyugati világ popkulturális termékeit – már amit enged a cenzúra – habzsoló kínai középosztály biztos imádni fogja a művet.
A többi remake-nek egyelőre nincs premierdátuma kitűzve, de a Csillagok háborúja-filmek adagolása alapján sejthető, hogy évente érkeznek majd. Az Oroszlánkirály esetében is valószínűleg – hasonlóan A dzsungel könyvéhez – fotórealisztikus, komputeres grafikával rajzolt oroszlánok fognak „játszani”. És persze a zenéhez eszük ágában nincs hozzányúlni, hiszen Elton John dalait még ma is játsszák a nosztalgiarádiók.
Aztán jön Maugli történetének második része – amihez nem is feltétlenül kell új sztorit kitalálni, hiszen Kipling könyvének csak kis részét filmesítették meg eddig újra és újra –, majd a Dumbo, amelyben a Variety szerint akár Will Smith, Tom Hanks és Danny DeVito is szerepelhet, és Tim Burton fogja ezt is rendezni.
Bonyolult munka lehet manapság a Disney-nél az új filmötletek fejlesztése. Ez nagyjából abból áll, hogy megnézik, az előző hetven-nyolcvan évben milyen rajzfilmekből kerestek vagyonokat, ezeket megjelölik sárga szövegkiemelővel a listában, majd leforgatják őket élő szereplős filmként. Így láthatjuk majd az Aladdint, a Micimackóból ismert Róbert Gidát, a 101 kiskutya főgonoszát, Szörnyella de Frászt, Pinocchiót, a Hófehérkét és a hét törpét, A kis hableányt, és még ki tudja, mi mindent.
Egyetlen sikeres Walt Disney-filmet mutattak be nagyon rég óta, amely valóban eredeti ötleten alapult, ez a Zootropolisz volt. A filmben az egykor ellenségeskedő ragadozók és prédaállatok egy utópisztikus városban békében élnek együtt, de aztán egy gonosz politikus a fenyegetettségérzés gerjesztésével úgy manipulálja a közvéleményt, hogy újra feltámadjanak a régi félelmek, gyűlölet, rasszizmus, előítéletek – a végén egy lány nyuszi rendőr és az ő simlis róka barátja győznek. Talán a történet eredetisége, talán a Disney-től teljesen szokatlan, valóságos társadalmi feszültségekkel való párhuzam miatt, a rajzfilm kasszasiker lett, a jegybevétel már túl van az 1 milliárd dolláron.
A Zootropolisz sikere bizonyítja, hogy a Disney még mindig tud teljesen újat alkotni a semmiből, ha akar. Vagy nem. A Hollywood Reporter néhány napja jelentette, hogy Gary Goldman forgatókönyvíró – aki nem kis név, hiszen az ő munkája volt például az Emlékmás és a Különvélemény is – beperelte a Disney-t azért, mert állítása szerint kétszer is házalt a cégnél a Zootropolisz eredetileg általa kitalált történetével, de mindkétszer elhajtották. Aztán legyártották ugyanazt, saját ötletként beállítva a sztorit. Goldman szerint nemcsak a film címén nem változtattak egy betűt sem, de a karakterek, a történet, sőt még a dialógusok is szó szerint megegyeznek az ő filmötletével. A Disney-nek már nagy gyakorlata van a szerzőijog-sértés miatt perelőkkel való egyezkedésben, vélhetően Goldmannel is megegyeznek egy elhanyagolható kompenzációban. És a kassza csörög tovább.
