Aki ezzel él, az nem lesz depressziós

Hamar Dániel: Szeretnék eljuttatni a népzenét azokhoz is, akik eddig esetleg idegenkedtek tőle.

– Nem először keresik a kapcsolódási pontokat Bartókkal.
– Az, hogy Bartókot és a népzenét egy koncerten megszólaltassuk, nálunk már több mint két évtizedes törekvés, bejártuk vele a világot. Nem magyarázatnak szánjuk, nem az a célunk, hogy megmutassuk, a színpadon elemezzük, Bartók mi alapján és hogyan komponálta a műveit, hanem az, hogy élményt nyújtsunk. Amikor a városi ember elkezd foglalkozni ezzel a zenével, akkor az egyik legfontosabb kérdés az, hogy mi volt ennek a muzsikák az igazi ereje és célja az adott közösségben, és mi hogyan tudjuk ezt az örökséget a mindennapi életünkben hasznosítani. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy ez a zene felér egy pszichiátriai kezeléssel, különösen a tánccal és az énekkel együtt, aki ezzel él, az nem lesz depressziós.

– A táncházban ez működik is, de hogyan lehet ezt az élményt átültetni egy koncertterembe?
– Ez volt az egyik legnagyobb kihívás, amivel mindjárt az elején szembesültünk: hogyan lehet megőrizni a népzenének mint közösségi zenének az erejét, miközben a táncházzal szemben a közönség egy koncerten csak passzív befogadó. A színpadnak megvannak a maga törvényszerűségei, nem lehet félóráig játszani egy lassú magyarost, pedig igazából ennyi idő után kezd el hatni ez a zene. Sok éven át kísérleteztünk, mit lehet tenni egy hangversenyen.

– Éppen a Muzsikás volt az, amely a népzenét először a koncertszínpadra vitte. Ennek a koncertműfajnak a kiérlelése a táncházmodell kialakulásával párhuzamosan zajlott.
– A legnehezebb az volt, hogy akkoriban nem létezett értő, elemző kritika, amely eligazított volna, mi a helyes irány. A saját bőrünkön kellett kitapasztalnunk mindent. Eleinte például alig mertünk a koncerteken lassú dallamokat játszani, attól tartottunk, hogy leülne tőle a hangulat, egészen addig, amíg rá nem döbbentünk, a lendületes, gyors zenének nincs is értelme lassú nélkül.

– Miben volt más külföldieknek játszani?
– Az első turnénk Hollandiában volt. Eljátszottunk egy korcsost a koncert elején: „Én is voltam, mikor voltam ”. Végigjátszottuk az egész koncertet, majd ráadásként ismét elénekeltük ugyanezt a korcsost. Ők persze nyilván nem emlékeztek arra, hogy ez volt első szám, hiszen nekik nagyon új volt maga a magyar népzene is, de a kettő fogadtatása között óriási különbség volt, és ezen a különbségen lehetett lemérni azt az áttörést, amelyt a koncert jelentett. Annyira más az a zenei világ, amelyet mi hoztunk, hogy a közönségnek az első húsz perc ahhoz kellett, hogy egyáltalán ráhangolódjon a zenénkre. Onnan már könnyebb volt a dolgunk. Hosszú ideig tartottuk is magunkat ahhoz, hogy ha húsz percnél kevesebbet adnak nekünk, akkor el sem megyünk. Bartókhoz még sokkal hosszabb időre van szükség, de a népzenénél, mivel közösségi zene, már húsz perc is elég.

– Külföldön is?
– Fiatalok voltunk, Hollandiában, Amszterdam Diemen nevű elővárosának a tornatermében, néhány száz ember előtt muzsikáltunk egy falunapféleségen. Eltelt három évtized, és már ünnepelt zenekarként felléptünk a Concertgebouw-ban, ahol is elmondtam a közönségnek, hogy Hollandia, ezen belül is a diemeni tornaterem volt az egyik első hely, ahonnan elindultunk a nemzetközi hírnév felé. Nagy nevetés kísérte, amikor láttam, hogy a harmadik sorban egy férfi majdnem felugrik az izgatottságtól. Ő ugyanis ott volt a diemeni koncerten. Kiderült, hogy azt az előadást felvette a helyi rádió, és ő abból felvételből készített nekünk egy-egy másolatot, amelyet el is hozott. A magyar népzene azóta része az életének. Óriási élmény volt, amikor megtapasztaltuk, ez a zene nem csak a miénk, magyaroké, mint ahogy Verdi sem csak az olaszoké, és Mozart sem csak az osztrákoké. Az igazi zene megérinthet születési helytől függetlenül bárkit itt a földgolyón.

– Az is érdekes, amikor a hagyományőrzők felkerülnek egy nagy színpadra: hogyan élik meg, hogy a kis falujuknak a zenéjét ennyire megbecsülik?
– Egyszer összehoztunk egy erdélyi turnét, de nem a nagy városokba mentünk el, hanem azokba a kis falvakba, ahol zenész barátaink voltak, Mérára, Szászcsávásra, Vajdaszentiványba. Nagyon komolyan vettük vettük ezeket a koncerteket, egy professzionális stáb kísért minket fantasztikus színpadtechnikával. A koncertek csúcspontján mindig felhívtuk a helyi zenekart, amelynek tagjait mi mestereinkként tiszteltünk, a faluban pedig csak egyfajta zenei szolgáltatóként tekintettek rájuk. Felemelő volt látni, hogy a falusiak egyszer csak feleszméltek: de hiszen ezek az ő zenészeik, és elkezdték őket úgy ünnepelni, ahogy azelőtt soha.

– Ez az elismertség sokat segített a hagyomány és az identitás megőrzésén, és nem csak a határokon túl. Feltételezem, hogy az iskolai koncertjeiknek is részben ez a célja.
– Nekünk, magyaroknak nagy szükségünk van az önbizalomra és az önazonosságra. Ahhoz, hogy az ember biztonságban érezze magát ezen a földön, tudnia kell, honnan jött, és e téren nálunk nagy a hiányosság. Azt, hogy a magyar népzene micsoda érték, száz évvel ezelőtt Bartók már pontosan tudta, sokszor leírta, elmondta, ugyanakkor ennek az elfogadtatásáért a mai napig küszködni kell. Elmegyünk ezekbe az iskolákba, kapunk egyetlen órát arra, hogy a gyerekeket elvarázsoljuk.

– És mik a tapasztalatok?
– A varázslat mindig sikerül, bár kevés kivételtől eltekintve ez a zene teljesen idegen számukra. Vegyük például Írországot: nem hiszem, hogy az ír zene egy ír gyerek számára ennyire idegen lenne. Úgy látom, hogy ebben sok más mellett az is szerepet játszik, hogy a történelem során nálunk az egészséges önbizalmat és öntudatot sok évszázadon keresztül rombolták. A mai napig a kabarékban az ostoba és bunkó embert tájszólással jelenítik meg, ahelyett hogy büszkék lennénk arra, milyen sokféle dialektus él a Kárpát-medencében. Az iskolai koncertek kapcsán gyakran kérdezik, mi a célunk ezzel. A magvetés. Nem biztos, hogy kikel a mag, de ha nem vetünk, biztosan nem kel ki. A Bartók-koncertsorozatunknak is hasonló a motivációja: szeretnék eljuttatni a népzenét olyan rétegekhez is, amelyek eddig esetleg idegenkedtek tőle.

– A komolyzene közönségére gondol?
– Ha azt mondjuk, hogy Bartók és népzene, akkor az embereket három csoportra oszthatjuk: vannak, akik nagyon szeretik Bartókot, de kevésbé szeretik a népzenét, vannak, akik éppen fordítva, és akadnak olyanok is, akik mindkettőt szeretik. Reméljük, hogy mindegyik csoportból jönnek, és esetleg változhat is a véleményük pozitív irányba. Bartók modern zene, de elementáris szinten van jelen benne a népzene, és éppen a népzene az, ami Bartókot is megihlette, úgyhogy bármelyik irányból közelítjük a kérdést, mindenkinek tud valamit adni ez a műsor.