Aki ezzel él, az nem lesz depressziós

Hamar Dániel: Szeretnék eljuttatni a népzenét azokhoz is, akik eddig esetleg idegenkedtek tőle.

2017. 04. 21. 14:01
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Nem először keresik a kapcsolódási pontokat Bartókkal.
– Az, hogy Bartókot és a népzenét egy koncerten megszólaltassuk, nálunk már több mint két évtizedes törekvés, bejártuk vele a világot. Nem magyarázatnak szánjuk, nem az a célunk, hogy megmutassuk, a színpadon elemezzük, Bartók mi alapján és hogyan komponálta a műveit, hanem az, hogy élményt nyújtsunk. Amikor a városi ember elkezd foglalkozni ezzel a zenével, akkor az egyik legfontosabb kérdés az, hogy mi volt ennek a muzsikák az igazi ereje és célja az adott közösségben, és mi hogyan tudjuk ezt az örökséget a mindennapi életünkben hasznosítani. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy ez a zene felér egy pszichiátriai kezeléssel, különösen a tánccal és az énekkel együtt, aki ezzel él, az nem lesz depressziós.

– A táncházban ez működik is, de hogyan lehet ezt az élményt átültetni egy koncertterembe?
– Ez volt az egyik legnagyobb kihívás, amivel mindjárt az elején szembesültünk: hogyan lehet megőrizni a népzenének mint közösségi zenének az erejét, miközben a táncházzal szemben a közönség egy koncerten csak passzív befogadó. A színpadnak megvannak a maga törvényszerűségei, nem lehet félóráig játszani egy lassú magyarost, pedig igazából ennyi idő után kezd el hatni ez a zene. Sok éven át kísérleteztünk, mit lehet tenni egy hangversenyen.

– Éppen a Muzsikás volt az, amely a népzenét először a koncertszínpadra vitte. Ennek a koncertműfajnak a kiérlelése a táncházmodell kialakulásával párhuzamosan zajlott.
– A legnehezebb az volt, hogy akkoriban nem létezett értő, elemző kritika, amely eligazított volna, mi a helyes irány. A saját bőrünkön kellett kitapasztalnunk mindent. Eleinte például alig mertünk a koncerteken lassú dallamokat játszani, attól tartottunk, hogy leülne tőle a hangulat, egészen addig, amíg rá nem döbbentünk, a lendületes, gyors zenének nincs is értelme lassú nélkül.

– Miben volt más külföldieknek játszani?
– Az első turnénk Hollandiában volt. Eljátszottunk egy korcsost a koncert elején: „Én is voltam, mikor voltam ”. Végigjátszottuk az egész koncertet, majd ráadásként ismét elénekeltük ugyanezt a korcsost. Ők persze nyilván nem emlékeztek arra, hogy ez volt első szám, hiszen nekik nagyon új volt maga a magyar népzene is, de a kettő fogadtatása között óriási különbség volt, és ezen a különbségen lehetett lemérni azt az áttörést, amelyt a koncert jelentett. Annyira más az a zenei világ, amelyet mi hoztunk, hogy a közönségnek az első húsz perc ahhoz kellett, hogy egyáltalán ráhangolódjon a zenénkre. Onnan már könnyebb volt a dolgunk. Hosszú ideig tartottuk is magunkat ahhoz, hogy ha húsz percnél kevesebbet adnak nekünk, akkor el sem megyünk. Bartókhoz még sokkal hosszabb időre van szükség, de a népzenénél, mivel közösségi zene, már húsz perc is elég.

– Külföldön is?
– Fiatalok voltunk, Hollandiában, Amszterdam Diemen nevű elővárosának a tornatermében, néhány száz ember előtt muzsikáltunk egy falunapféleségen. Eltelt három évtized, és már ünnepelt zenekarként felléptünk a Concertgebouw-ban, ahol is elmondtam a közönségnek, hogy Hollandia, ezen belül is a diemeni tornaterem volt az egyik első hely, ahonnan elindultunk a nemzetközi hírnév felé. Nagy nevetés kísérte, amikor láttam, hogy a harmadik sorban egy férfi majdnem felugrik az izgatottságtól. Ő ugyanis ott volt a diemeni koncerten. Kiderült, hogy azt az előadást felvette a helyi rádió, és ő abból felvételből készített nekünk egy-egy másolatot, amelyet el is hozott. A magyar népzene azóta része az életének. Óriási élmény volt, amikor megtapasztaltuk, ez a zene nem csak a miénk, magyaroké, mint ahogy Verdi sem csak az olaszoké, és Mozart sem csak az osztrákoké. Az igazi zene megérinthet születési helytől függetlenül bárkit itt a földgolyón.

– Az is érdekes, amikor a hagyományőrzők felkerülnek egy nagy színpadra: hogyan élik meg, hogy a kis falujuknak a zenéjét ennyire megbecsülik?
– Egyszer összehoztunk egy erdélyi turnét, de nem a nagy városokba mentünk el, hanem azokba a kis falvakba, ahol zenész barátaink voltak, Mérára, Szászcsávásra, Vajdaszentiványba. Nagyon komolyan vettük vettük ezeket a koncerteket, egy professzionális stáb kísért minket fantasztikus színpadtechnikával. A koncertek csúcspontján mindig felhívtuk a helyi zenekart, amelynek tagjait mi mestereinkként tiszteltünk, a faluban pedig csak egyfajta zenei szolgáltatóként tekintettek rájuk. Felemelő volt látni, hogy a falusiak egyszer csak feleszméltek: de hiszen ezek az ő zenészeik, és elkezdték őket úgy ünnepelni, ahogy azelőtt soha.

– Ez az elismertség sokat segített a hagyomány és az identitás megőrzésén, és nem csak a határokon túl. Feltételezem, hogy az iskolai koncertjeiknek is részben ez a célja.
– Nekünk, magyaroknak nagy szükségünk van az önbizalomra és az önazonosságra. Ahhoz, hogy az ember biztonságban érezze magát ezen a földön, tudnia kell, honnan jött, és e téren nálunk nagy a hiányosság. Azt, hogy a magyar népzene micsoda érték, száz évvel ezelőtt Bartók már pontosan tudta, sokszor leírta, elmondta, ugyanakkor ennek az elfogadtatásáért a mai napig küszködni kell. Elmegyünk ezekbe az iskolákba, kapunk egyetlen órát arra, hogy a gyerekeket elvarázsoljuk.

– És mik a tapasztalatok?
– A varázslat mindig sikerül, bár kevés kivételtől eltekintve ez a zene teljesen idegen számukra. Vegyük például Írországot: nem hiszem, hogy az ír zene egy ír gyerek számára ennyire idegen lenne. Úgy látom, hogy ebben sok más mellett az is szerepet játszik, hogy a történelem során nálunk az egészséges önbizalmat és öntudatot sok évszázadon keresztül rombolták. A mai napig a kabarékban az ostoba és bunkó embert tájszólással jelenítik meg, ahelyett hogy büszkék lennénk arra, milyen sokféle dialektus él a Kárpát-medencében. Az iskolai koncertek kapcsán gyakran kérdezik, mi a célunk ezzel. A magvetés. Nem biztos, hogy kikel a mag, de ha nem vetünk, biztosan nem kel ki. A Bartók-koncertsorozatunknak is hasonló a motivációja: szeretnék eljuttatni a népzenét olyan rétegekhez is, amelyek eddig esetleg idegenkedtek tőle.

– A komolyzene közönségére gondol?
– Ha azt mondjuk, hogy Bartók és népzene, akkor az embereket három csoportra oszthatjuk: vannak, akik nagyon szeretik Bartókot, de kevésbé szeretik a népzenét, vannak, akik éppen fordítva, és akadnak olyanok is, akik mindkettőt szeretik. Reméljük, hogy mindegyik csoportból jönnek, és esetleg változhat is a véleményük pozitív irányba. Bartók modern zene, de elementáris szinten van jelen benne a népzene, és éppen a népzene az, ami Bartókot is megihlette, úgyhogy bármelyik irányból közelítjük a kérdést, mindenkinek tud valamit adni ez a műsor.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.