Alföldi Róbert: Én ugyanúgy előítéletes vagyok

Mégis mi fán terem a „profán passió”, és mit lehet kezdeni vele egy „világi világban”? Interjú.

– Mit mond egy profán passió az ön számára egy „világi” világban?
– „Világi” világban?

– Amikor például Bach a maga passióit komponálta, egészen más viszonyban álltak az emberek a vallással.
– Akik nem melldöngetve hirdetik a vallásukat, hanem valóban megélik a hitüket, azoknak a passió ma is ugyanazt jelenti, mint Bach idejében. Talán nálunk már nem, de Dél-Amerikában, Spanyolországban és szerintem még Erdélyben is élő hagyomány, hogy akár a passiót, akár más történeteket eljátszanak, és a hitnek a közösségi ereje, amit ezeken az eseményeken megélnek, működik. Egyrészt az, hogy az ember keres, vagy szeretne találni valami olyat, ami megnyugtatja, ami erőt ad, nem függ össze azzal, hogy ki hívő, és ki nem hívő. Másrészről maga a Biblia olyan alapügy, a kultúránknak, a civilizációnknak, a világunk egész mai működésének olyan alapkönyve, amit nyugodtan lehet és érdemes is vizsgálni. Ebben semmi különös vagy különleges nincsen. A Bibliával foglalkozni, jézusi történeteket vizsgálni vagy közel kerülni hozzájuk jó dolog.

– Ami viszont különlegessé teszi az előadást, az a profán jellege.
– Ez városi passiójáték lesz. Ami tulajdonképpen egy kísérlet, hogy vajon a passióban megfogalmazott gondolatok, mondatok ebben a formában hogyan tudnak működni. Tudnak-e egyáltalán, és ha igen, mit jelentenek nekünk, érvényesek-e ránk.

– Kísérletet mondott. Már a próbafolyamat közepén jár. A szereplőkkel működik?
– Az a legérdekesebb, hogy ha lekerül erről az egész történetről, a jézusi tanításról az évszázadok alatt rárakódott tömjénfüst és romantika, akkor látszik igazán, hogy ezek egészen megdöbbentő mondatok. Végtelenül egyszerűek, sallangmentesek. Ha nincs az a körítés melléjük, hanem a világ legprofánabb módján vannak megfogalmazva, akkor nagyon mellbevágók, és mindenki képes meghallani az üzenetüket. Számomra az a legfontosabb felismerés, hogy ez nem függ össze azzal, hogy hiszünk-e, vagy miben hiszünk. Mindenki hisz valamiben. Amit azok a mondatok képviselnek, amelyeket az általunk Jézusnak nevezett személy mondott, azokat mindenki be tudja építeni az életébe. Legalábbis mindenkinek törekednie kéne erre. Ha csak annyit vennénk át ebből, hogy a másik ugyanannyit ér, mint mi, és e szerint élnénk, már akkor nagyon megváltozna a világ.

– Éppen a keresztre feszítés a bizonyíték arra, hogy akkor is csak egy nagyon szűk kör tudta magáévá tenni ezt a gondolatot.
– Székely Csaba, a mű szerzője írt erről. Több messiásjelölttel is találkozott az akkori hatalom, de olyannal, aki azt mondta volna, hogy erőszakmentesen, pusztán a szeretet erejével el lehet hozni a békét, Jézuson kívül eggyel sem. Ez nagyon veszélyes gondolat, hiszen azt jelenti: nem kell érte semmit sem tenni. Nem kell hadsereget gyűjteni, nem kellenek hozzá fegyverek, csak öt perc önvizsgálat.

– Épp ez a legnagyobb félelme a diktatúráknak.
– Pontosan, ez a legveszélyesebb. Azzal, hogy belül az ember megváltozik, hogy mit gondol, mit érez, semmilyen hatalom nem tud mit kezdeni. A belső szabadsággal szemben a diktatúra tehetetlen.

– Az eredeti szöveg Jézus haláláig tart. Profán passióról beszélünk. Benne van a feltámadás gondolata?
– A mi előadásunkban az egy platformra kerülés jelenik meg. Ezt értelmezze mindenki a maga módján. Feltámadásnak is felfogható, különösen a mai viszonyok között.

– Egy előadás nemcsak a nézőknek, de az alkotóknak is új utakat mutat. Önnek mit adott a Passio XXI?
– A történet alapgondolata nekem is fontos. Én ugyanúgy előítéletes vagyok, mint ahogy ezt számon kérem a világon. Próbálok ezzel szembenézni, ezen változtatni. Ezt tartom a mai társadalmi viszonyok egyik legszomorúbb hozadékának: valahogy mindannyian belesodródtunk abba, hogy ismeretek nélkül már előre mindenkiről tudjuk, milyen, véleményt alkotunk, és eleve megbeszéljük saját magunkkal a beszélgetéseinket ahelyett, hogy azt a másikkal folytatnánk le. Eszembe jut a vicc a nyuszikáról, aki kölcsön akarja kérni a medve porszívóját, de útközben meggyőzi magát arról, hogy úgysem fogja odaadni, és végül a kölcsönkérése helyett durván beszól a medvének. Ennek a viccnek a valóságában élünk, és ez nagyon durva.

– Mintha a valódi párbeszéd hiányáról árulkodna számos kultúrpolitikai döntés is, például Jordán Tamás ügye.
– Mielőtt elkezdtem a Passio XXI próbáit, Dél-Koreában dolgoztam. Nemrég kiderült, hogy a dél-koreai kulturális miniszternek volt egy listája művészekről, és utasításba adta, hogy őket ne dolgoztassák, mert bírálják a kormányt. Ezt a minisztert néhány napja letartóztatták. Természetesen amint kiderült, belebukott, és abban a pillanatban le kellett mondania. Azóta pedig az is bebizonyosodott, hogy ez törvénytelen, és ezért le is tartóztatták. De ez csak egy pici ázsiai ország, és nem Európa vezető hatalma

– Az ön előadásaira általában hisztérikusan rohannak jegyet venni, és a végén szűnni nem akaró ováció ünnepli.
– Azok részéről, akik bejutnak. A többiek meg kint kiabálnak

– Ez a fajta kiemelt érdeklődés összefügg azzal, hogy ön kétségtelenül egyfajta ikonikus jelképévé vált bizonyos társadalmi kérdéseknek, csoportoknak, pró és kontra?
– Pedig nem úgy élem az életem, hogy például „ikonikus jelképként” járok a piacra... Én nem azért vagyok ilyen, mert így alakult az életem. Így működnék akkor is, ha nem kerültem volna ilyen helyzetbe. És ez a bizonyos helyzet, nevezzük „ikonikus jelkép” sorsnak, viccesen hangzik, ugyanakkor ha belegondolunk, borzalmas. Néhányan, köztük én is annak lettünk a jelképei, hogy megyünk a saját utunkon, hogy azt gondoljuk, amit tegnap, vagy amit egy évvel ezelőtt is gondoltunk, függetlenül attól, hogy ez mennyire kifizetődő. Ez a fajta szabadságeszmény korántsem romantikus ügy. Nincs benne semmi ellenállás, semmi elhatározás, semmi pátosz, hiába képzelik bele sokan. Én ezt végtelenül egyszerű ügynek érzem.

– És ez mennyiben befolyásolja a sikert, a népszerűséget?
– Abban segít, hogy kevésbé kell megküzdenem azért, hogy kíváncsiak legyenek rám. Ugyanakkor már mindenki előre tudja, hogy kiről, miről, ki mindenki ellen fog szólni a rendezésem.

– Valóban tudja?
– Persze, és ezért nem jön el. Vagy éppen ezért jön el, és meggyőzi magát arról, hogy jól gondolta. Ebben a történetben nem az az érdekes, hogy mit csinálnak azok a művészek, akik már valamit letettek az asztalra. Evvel nem vagyok egyedül. Manapság a valóság, a tények egyáltalán nem számítanak. Az egész világban ez a tendencia, de ez az irány ebben az országban különösen érvényesül.