Alföldi Róbert: Én ugyanúgy előítéletes vagyok

Mégis mi fán terem a „profán passió”, és mit lehet kezdeni vele egy „világi világban”? Interjú.

– Éppen a keresztre feszítés a bizonyíték arra, hogy akkor is csak egy nagyon szűk kör tudta magáévá tenni ezt a gondolatot.
– Székely Csaba, a mű szerzője írt erről. Több messiásjelölttel is találkozott az akkori hatalom, de olyannal, aki azt mondta volna, hogy erőszakmentesen, pusztán a szeretet erejével el lehet hozni a békét, Jézuson kívül eggyel sem. Ez nagyon veszélyes gondolat, hiszen azt jelenti: nem kell érte semmit sem tenni. Nem kell hadsereget gyűjteni, nem kellenek hozzá fegyverek, csak öt perc önvizsgálat.

– Épp ez a legnagyobb félelme a diktatúráknak.
– Pontosan, ez a legveszélyesebb. Azzal, hogy belül az ember megváltozik, hogy mit gondol, mit érez, semmilyen hatalom nem tud mit kezdeni. A belső szabadsággal szemben a diktatúra tehetetlen.

– Az eredeti szöveg Jézus haláláig tart. Profán passióról beszélünk. Benne van a feltámadás gondolata?
– A mi előadásunkban az egy platformra kerülés jelenik meg. Ezt értelmezze mindenki a maga módján. Feltámadásnak is felfogható, különösen a mai viszonyok között.

– Egy előadás nemcsak a nézőknek, de az alkotóknak is új utakat mutat. Önnek mit adott a Passio XXI?
– A történet alapgondolata nekem is fontos. Én ugyanúgy előítéletes vagyok, mint ahogy ezt számon kérem a világon. Próbálok ezzel szembenézni, ezen változtatni. Ezt tartom a mai társadalmi viszonyok egyik legszomorúbb hozadékának: valahogy mindannyian belesodródtunk abba, hogy ismeretek nélkül már előre mindenkiről tudjuk, milyen, véleményt alkotunk, és eleve megbeszéljük saját magunkkal a beszélgetéseinket ahelyett, hogy azt a másikkal folytatnánk le. Eszembe jut a vicc a nyuszikáról, aki kölcsön akarja kérni a medve porszívóját, de útközben meggyőzi magát arról, hogy úgysem fogja odaadni, és végül a kölcsönkérése helyett durván beszól a medvének. Ennek a viccnek a valóságában élünk, és ez nagyon durva.

– Mintha a valódi párbeszéd hiányáról árulkodna számos kultúrpolitikai döntés is, például Jordán Tamás ügye.
– Mielőtt elkezdtem a Passio XXI próbáit, Dél-Koreában dolgoztam. Nemrég kiderült, hogy a dél-koreai kulturális miniszternek volt egy listája művészekről, és utasításba adta, hogy őket ne dolgoztassák, mert bírálják a kormányt. Ezt a minisztert néhány napja letartóztatták. Természetesen amint kiderült, belebukott, és abban a pillanatban le kellett mondania. Azóta pedig az is bebizonyosodott, hogy ez törvénytelen, és ezért le is tartóztatták. De ez csak egy pici ázsiai ország, és nem Európa vezető hatalma

– Az ön előadásaira általában hisztérikusan rohannak jegyet venni, és a végén szűnni nem akaró ováció ünnepli.
– Azok részéről, akik bejutnak. A többiek meg kint kiabálnak

– Ez a fajta kiemelt érdeklődés összefügg azzal, hogy ön kétségtelenül egyfajta ikonikus jelképévé vált bizonyos társadalmi kérdéseknek, csoportoknak, pró és kontra?
– Pedig nem úgy élem az életem, hogy például „ikonikus jelképként” járok a piacra... Én nem azért vagyok ilyen, mert így alakult az életem. Így működnék akkor is, ha nem kerültem volna ilyen helyzetbe. És ez a bizonyos helyzet, nevezzük „ikonikus jelkép” sorsnak, viccesen hangzik, ugyanakkor ha belegondolunk, borzalmas. Néhányan, köztük én is annak lettünk a jelképei, hogy megyünk a saját utunkon, hogy azt gondoljuk, amit tegnap, vagy amit egy évvel ezelőtt is gondoltunk, függetlenül attól, hogy ez mennyire kifizetődő. Ez a fajta szabadságeszmény korántsem romantikus ügy. Nincs benne semmi ellenállás, semmi elhatározás, semmi pátosz, hiába képzelik bele sokan. Én ezt végtelenül egyszerű ügynek érzem.

– És ez mennyiben befolyásolja a sikert, a népszerűséget?
– Abban segít, hogy kevésbé kell megküzdenem azért, hogy kíváncsiak legyenek rám. Ugyanakkor már mindenki előre tudja, hogy kiről, miről, ki mindenki ellen fog szólni a rendezésem.

– Valóban tudja?
– Persze, és ezért nem jön el. Vagy éppen ezért jön el, és meggyőzi magát arról, hogy jól gondolta. Ebben a történetben nem az az érdekes, hogy mit csinálnak azok a művészek, akik már valamit letettek az asztalra. Evvel nem vagyok egyedül. Manapság a valóság, a tények egyáltalán nem számítanak. Az egész világban ez a tendencia, de ez az irány ebben az országban különösen érvényesül.