A mai, politikától túlfűtött közéleti helyzetben a színházi életben kevésbé járatos olvasó a fenti cím alapján azt is hihetné, hogy most „Soros György civiljeinek” egy, a putyini Oroszországban tett látogatásáról szóló írását veszi a kezébe. Valójában annak a színházi műhelynek a legfrissebb előadásáról lesz szó, amelyet 2009-ben három, Kaposváron végzett pályakezdő színész alapított. A Dollár Papa Gyermekei az újra felfedezett lakásszínház műfajával – lényegében kényszerűségből – robbantak be a köztudatba. Kényszerűségből, mivel az állandó szerződés nélküli, szabadúszó színészeknek is meg kellett élni valamiből a néhány kőszínházi szerep mellett. Ezért jött létre az Ibsent a nappalimba! néven (ma is) futó projekt, amelynek során a „megrendelő” saját lakása lett a színpad, míg a díszletet a házigazda személyes tárgyai adták. A Hedda Gabler című dráma azonban nemcsak a privát helyszíneken volt sikeres, itthon és külföldön is egyre többször játszották „rendes” színházi körülmények között is. A kezdetektől fogva ragaszkodtak ahhoz a koncepcióhoz, hogy a klasszikus szerzők – leginkább klasszikus fordítói által ismert – műveiből kiindulva, de mai nyelvi környezetbe helyezve, modern, sokszor durvának vagy alpárinak tűnő szófordulatokkal építsék újra az előadások szövegét.
Időközben állandó befogadó helyre találtak a budapesti Trafóban, és évek óta – igaz, csak a próbateremben, de – telt házas előadásokon játsszák többek között az Ibsen (Kis Eyolf, Nóra) és Strindberg művei (A pelikán) alapján készült Család trilógia (Szerelem, Otthon, Gyermek) darabjait. Az eredetileg háromfős „társulatot” ma már Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás alkotja, akik vendégszínészekkel dolgoznak együtt.
A skandináv drámák tobzódása után a novemberben bemutatott Csehov című darab első ránézésre nagyon másnak tűnik. Aztán hamar szembesülünk azzal, hogy azt a közelséget és intimitást, amely az elmúlt évek előadásait jellemezte, a Trafó színháztermében is sikerült megőriznie Ördög Tamás rendezőnek. Ráadásul az első jelenetben – hasonlóan például a korábbi Ibsen-darabhoz, ahol a Nórát alakító Kiss-Végh nem Nóraként, hanem Emőkeként szólalt meg – itt is mindenki a civil nevén és civil ruhában áll a díszlet nélküli térben. Mindezek ellenére mégis a Három nővér (Sárosdi Lilla, Mészáros Piroska, Kiss-Végh Emőke) klasszikus – Moszkvába vágyódó – jelenete a szerelmes Versinyinnel (Terhes Sándor) hasonlít leginkább az eredeti Csehov-drámára. Innentől kezdve ugyanis Ördög olyan nagyszerű módon keveri a Sirály, a Cseresznyéskert és az Ivanov szálait és szereplőit, hogy szinte észre sem vesszük, hogy négy Csehov-művet gyúrt össze. Nehezen talált volna erre a kísérletre jobb alanyt az orosz realizmus egyik atyjánál, hiszen Csehov „drámaiatlan” drámái önmagukban is lazán egymás mellé rendelt cselekmények sorozatából állnak. A lényeg az emberi sorsok alakulásán, a belső (és külső) vívódások megélésén vannak. A látszólag szorosan nem kapcsolódó, néhol vulgáris szövegek, a félbehagyott mondatok, az öncélúnak tűnő monológok így tökéletesen alkalmasak arra, hogy a négy drámából valami izgalmas, valami új szülessen.
Az egyetlen, szándékos döccenés éppen az első jelenet végét szakítja meg. Az addig a nézők között egy kopott flitterekkel díszített ruhában ülő és feltűnöen unatkozó Arkagyina (Für Anikó) – jobbján Trigorinnal (Ördög Tamás) – leállítja a hazatérésük tiszteletére rendezett előadást, amely szerinte valójában egy vicc. „Bocsánat! Elfelejtettem, hogy színházat csinálni csak néhány nagyembernek szabad. És én megsértettem ezt a szent világot!” – mondja a sirály figurás melegítőben és papucsban berohanó Trepljov (Georgita Máté Dezső). Az aktuálpolitikai áthalláson túl a klasszikus kőszínházi világ és a független színház szembeállására is érzékletesen reflektál e vita.
Szintén emlékezetes jelenetei az előadásnak, amikor Für – már Ranyevszkaja szerepében – a szándékoltan előnytelen, mini, lila szaténruhába erőltetett, Lopahint (is) alakító Sárosdi Lillával vitázik a Cseresznyéskert jövőjéről. „Vidéken eddig csak mi voltunk, de most megjelentek a prolik is. Most már minden tó, még a tyúkszarnyi is, körbe van épülve nyaralókkal. Már nem bír magával a sok patkány a fővárosban, építkezik, jön a telekre, ülteti a paradicsomát és zabálja. Azt tudom mondani, hogy a prolik száma, mondjuk csak egy-két év alatt is, rendkívüli méreteket fog elérni” – mondja a Ljubaként megjelenő Sárosdi, aki Fürhöz hasonlóan nagyszerű alakítást nyújt.
Miként a darab többi női szereplője is. Kiss-Végh Emőke a Sirály Másájának, míg Mészáros Piroska Nyina szerepében játssza átütő erővel a szerelmet elutasító és a viszonzatlan szerelmet megélő nőt. A keveredő regények és főhősök alkotta szerelmi sokszögben érintett férfiak, vagyis Trepljov, Trigorin és Medvegyenko (Terhes Sándor) ebben a női lélek mélységeit feltáró játékban inkább csak hasznos, bár fontos „kiegészítők”.
És ha már a kiegészítőknél tartunk, érdemes kiemelni a divatszakmában ismert Je Suis Belle tervező párosának (Dévényi Dalma és Kiss Tibor) jelmezeit, amelyek apró részletei (a sirály és cseresznye motívumainak folyamatos jelenléte) nem csak vizuálisan, de például hanghatásokban is sokat adnak az előadás sikeréhez. Sárosdi magas sarkú cipőjében úgy trappol a nyomasztó orosz csendben, hogy az még jobban kiemeli viselőjének újgazdag, bárdolatlan, „proli\" stílusát, Kiss-Végh fatalpú papucsának lassú csoszogása pedig az életunt, alkoholista lét borzalmait visszhangozza folyamatosan. „Olyan boldogtalan vagyok, hogy beledöglöm” – mondja az általa alakított Mása valahol a darab közepén. Persze a végén mindannyian – köztük kicsit a nézők is – belehalnak a reményvesztett kisemberek világába. Pedig mi nem is Oroszországban élünk.
(Dollár Papa Gyermekei: Csehov. Trafó – Kortárs Művészetek Háza. Rendező: Ördög Tamás)
