„Egyszer került írói válságba. Élete legrosszabb tíz perce volt” – tartja a Harlan Ellisonnak tulajdonított mondás Isaac Asimovról, a XX. század egyik legfontosabb sci-fi írójáról, aki ma huszonöt éve, 1992. április hatodikán hunyt el. A Robert A. Heinlein és Arthur C. Clarke mellett a század közepének három nagy sci-fi írója között számon tartott Asimov 1919 és 1920 fordulóján, Oroszországban született egy zsidó molnár első gyermekeként. Szülei három évvel később emigráltak az Egyesült Államokba, ahol édességbolt-hálózatot nyitottak.
Ezekben a boltokban újságot is árultak: az olvasás tudományát ötévesen elsajátító Isaac pedig korát meghazudtoló éhséggel vetette rá magát a lapokra, amelyek között science fictiont és egyéb zsánerműveket közlő ponyvamagazinok is voltak. Az édesapja el is akarta tiltani őt ezektől, de a fiatal Asimov rámutatott, hogy ez nem csupán ponyva, hiszen a nevében is ott van a „tudomány” szó. Tizenegy évesen már írt, és tizenkilenc volt, amikor megismerkedett a magazinok körül szerveződő rajongótáborral, így például a befolyásos szerkesztővel, John W. Campbell-lel. Első leadott novelláját nem közölték, a harmadik után azonban nem volt megállás: az egyetemen kémiából diplomázó, majd biokémiából doktoráló Asimov 1939-től ontotta magából a különféle történeteket.
1941-ben publikálta Leszáll az éj című művét, amit a mai napig az egyik legfontosabb sci-fi történetnek tartanak: ebben egy olyan civilizációt mutat be, amely egy hat nap alkotta rendszerben él, így nem ismeri a sötétséget. Tudósaik viszont rájönnek arra, hogy nagyjából kétezer évenként egy hatalmas kataklizma pusztítja el a civilizációt – azt gondolják, hogy fel tudnak készülni a következő ilyen eseményre, a dolgok azonban másképp alakulnak. Ez az egyik első olyan sci-fi, ami az akciódús űrkalandoktól eltávolodva a társadalmi aspektusra helyezi a hangsúlyt. 1942-től kezdve folytatásokban jelent meg Asimov ilyen szempontból is legfontosabb műve, az Alapítvány, amelyben egy új tudomány, a pszichohistória a Galaktikus Birodalom összeomlását jósolja meg; egyben kulcsot is adva ahhoz, hogyan lehet majd újjáépíteni a civilizációt.
Az Alapítvánnyal párhuzamosan jelentek meg Asimov robottörténetei: ezekben a novellákban a robotok működését meghatározó etikai szabályrendszer, a robotika általa felállított, hierarchikus rendszerben működő három törvénye alapján igyekezett feltárni, hogy milyen érdekes morális és logikai problémák állnak az emberiség előtt ezen a tudományterületen. A három törvény közül az első, hogy a robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrni, hogy kárt szenvedjenek; a második az, hogy engedelmeskednie kell az embernek, kivéve ha ez az első törvénybe ütközik; a harmadik pedig az, hogy saját épségére is vigyáznia kell, kivéve ha ez az első két törvénybe ütközne. Nem mellesleg a ma is használt „robotika” szó is Asimov alkotása.
1957 és 1982 között Asimov viszonylag kevés fikciós művet írt, figyelmét az ismeretterjesztő, tudománynépszerűsítő, illetve történelmi tárgyú kötetek felé fordította, de írt például magyarázó szöveget a Biblia két könyvéhez is. Emellett foglalkozott krimivel is: több sci-fi regénye is mutat krimivonásokat, de vannak tisztán ilyen műfajú regényei és novellái is. 1972-ben jelent meg Az istenek is című regénye, amelyben a sci-fi új hullámos szerzőinek őt ért kritikáira is reagálva a korábbinál hangsúlyosabban jelent meg az idegen lények, illetve a szexualitás témaköre.
Asimov 1985-től haláláig az Amerikai Humanista Társaság elnökeként is tevékenykedett. 1982-től kezdve folytatásokat és előzményeket írt az Alapítvány-trilógiához, amelyekkel közös, bár kissé következetlen univerzumba fűzte össze a Robot-, a Birodalom- és az Alapítvány-történeteket. 1983-ban Bypass-műtéten esett át, amelynek során HIV-fertőzött vért kapott, de ezt csak az ennek nyomán bekövetkezett halála után egy évtizeddel hozták nyilvánosságra. Műveit a mai napig a műfaj legnagyobb hatású alkotásaiként tartják számon.
