Sokan ma a korszak sorosistáiként tekintenek rájuk

A kultuszt és az ellenkultuszt is le akarná bontani a Galilei Körről könyvet író Csunderlik Péter.

– Ha jobboldali az emlékezet, attól még azon belül akadhattak kiegyensúlyozottabb munkák. Nem voltak ilyenek?
– Konzervatív szerzőként oda kell számítani Gyurgyák Jánost, aki az Ezzé lett magyar hazátokban foglalkozott a polgári radikálisok nemzetképével. Az értelmiségi megosztottság kontextusában vizsgálta a galileistákat, és elszalasztott lehetőségként írja le az egyesületet, tragikus tónusban. Szerinte a kultúrharc akadályozta meg, hogy igazán értékes mozgalom bontakozzon ki a szabadgondolkodó fiatalokéból.

– Nem hatott volna mindenképp mentegetőnek, ha a baloldal igyekezett volna egy objektívebb képet festeni?
– A baloldalnak '90 után szerintem nem volt történetpolitikai koncepciója. Ennek most látjuk a kárát. A fukuyamai történelem végét elfogadták, és egy ideológiamentes, technokrata baloldal ideája alakult ki. Persze, a Galilei Kör-alapító Kende Zsigmond fia, Kende Péter, vagy Litván György továbbra is írták a magukét, kiálltak a radikális demokrata örökség mellett, de ez nem kapott nagy nyilvánosságot. Elszigetelt értelmiségi csoport az „októbristáké”.

– A konzervatívok rendszerváltás utáni problémájának tartják egyesek, hogy nehezen lehet hová visszanyúlni. Ez viszont a baloldal problémája is, nem? Nyúljon vissza a Galilei Körhöz, amiből mégis csak kommunista népbiztosok, funkcionáriusok kerültek ki, és aminek Rákosi Mátyás is titkára volt fiatalon?
– Tény, hogy Rákosi Mátyás, Korvin Ottó vagy Révai József neve annyira megterheli a kör emlékezetét, hogy ha egy történészhallgatónak galileistákat kéne megneveznie, jó eséllyel őket mondaná. Pedig ők nem is voltak túl hangsúlyos tagjai a Galilei Körnek. E nevek terhe alól ki kell szabadítani az egyesület értékes tevékenységét, például a szociálpolitikai törekvéseket  vagy az ismeretterjesztő munkát.

– A negatív örökségek fényében feltétlenül szükséges ezekhez fordulnunk? Még ha persze a teljes képet igyekszünk is feltárni. Rákosi későbbi tevékenységét például nem befolyásolta nagyban a kör?
– A Horthy-rendszer börtönében eltöltött évek nagyobb szerepet játszhattak. Persze, tény, hogy van negatív örökség is. Ez egy antiklerikális-materialista diákegyesület volt. Pozitívum, hogy a vallás és oktatás szekularizációjáért állt ki, de nagyon éles, káros retorikát alkalmazott. A klerikálisok „mételynek” és „piócáknak” nevezése, a dehumanizálás előrevetítette a totalitáriusnak nevezett diktatúrák eljárását. Kontraproduktív is volt: van egy egyesület, amely magát objektíven vizsgálódó tudományos diákegyesületként pozicionálja, elér eredményeket, azokat viszont kifejezetten uszító hangvételben közli. A festőművész Szilágyi Jolán például, aki Szamuely Tibor felesége volt, leírta memoárjában: Tisza Istvánnak egy poloskairtó vállalat nevében küldtek levelet. Tudva, hogy Tisza Istvánt később meggyilkolták, ez aztán főként nem vicces.

– Kiálltak a liberális Marczali mellett, szabadgondolkodók voltak, mégis úgy tűnik, elég keményen üldözték a tőlük más véleményűeket, nem?
– Marczalit is leginkább azért védték meg, mert a Katolikus Néppárt támadta meg őt, és így fölléphettek  a „klerikális támadás” ellen, a tudomány szabadságának védelmezőjeként. Még el is ítélték amúgy a historista Marczali munkásságát, mert a galileisták az osztályszempontú történelmi materialista történettudományt képviselték, a más történettudományos megközelítéseket „áltudományosnak” tartották. Azt a korabeli konzervatív-liberális bírálók, így Tisza István is felvetették a Magyar Figyelőben, hogy a szabadgondolkodók a legkeményebb véleményterroristák. Ez a mai napig visszatérő bírálata az ún. „balliberális” értelmiségnek: fellép valamilyen véleményszabadság mellett, de mást már nem tud tolerálni.

– Korábban beszélt arról, hogy ekkor vált élesen ketté haza és haladás gondolata. Mennyire volt szükségszerű ez? Hiszen a galileistákat mentoráló polgári radikálisok egyenesen kurucos függetlenségpártiak voltak.
– Jászi Oszkár valóban összekötötte a népjogok kiterjesztésének gondolatát a függetlenségi követelésekkel, de a polgári radikálisok nem voltak „kurucosak”. Azt a szerepet a  kuruc-labanc ellentét mentén két pólusra tagolódó magyar politikai életben a függetlenségpárti ellenzék vitte, és azzal szemben lehet a Tiszák politikáját „labancosnak” nevezni. A fokozatosan megjelenő új mozgalmak, mint a '14-ben párttá alakuló polgári radikálisok próbáltak kilépni ebből a kuruc-labanc ellentétből. Amikor a nemzeti ellenzékkel szemben Bécs és a darabontkormány meghirdette az általános választójog ígéretét, a baloldali szereplők melléjük álltak, mert azt állították, hogy ott a haza, ahol a választójog és a kenyér. Ezért bírálták őket a függetlenségpártiak, akik magukat kurucosnak mondták, és 1848 örököseinek vallották, a galileisták viszont úgy vélték, csak retorikában azok. Szerintük '48 igazi képviselői a Galilei Kör tagjai, mivel úgy látták, csak az a hazafias, ami kiterjeszti a népjogokat. A Függetlenségi Párt viszont csak Justh Gyula és Károlyi Mihály vezetése alatt indult el ebbe irányba.

– Mennyire volt enyhébb a Galilei Kör megítélése még a létezésekor?
– Enyhébb volt, mert még Trianon előtt voltunk. A trianoni trauma radikalizálta a magyar közbeszédet, hatalmas volt a sokk. Persze előtte is jelen voltak eszement interpretációk, de a '10-es években Tisza folyóiratában még inkább komolytalan diákkörként írták le a Galilei Kört, ami nagyon is zavarta az egyesületet tagjait, mert elhitték, amit Jászi írt, hogy majd ők vezetik a Balkánból Nyugat-Európába az országot. A húszas évekre maradt a démonizálás, a szabadkőműves világösszeesküvést feltételező elbeszélés.

– Két korszakra osztja a Galilei Kör történetét, és állítja, szakítani akar azzal a megközelítéssel, ami csak Tanácsköztársaság-keltetőnek látta a szervezetet. De hát mégis csak az volt, nem? Sorra lehet venni a neveket.
– Kettétört a diákegyesület tevékenysége '14-ben, a háború kezdetekor: a kiadványaik, a folyóiratuk megjelentetése abbamaradt,  a '14 előtti vezető galileisták nagy része a frontra került. Mikor Polányi Károly vagy Kende Zsigmond visszatért, elhatárolták magukat attól, ami '14 után történt a Galilei Körben: a tevékenység szinte kizárólag az antimilitarizmusra szűkült, ráadásul '17 végétől megindult a galileisták bolsevizálódása. 1918-1919 fordulóján Polányi Károly és mások is felléptek a proletárdiktatúra támogatásával szemben, de ez nem lett része a Galilei Kör emlékezetének, mert a jobb- és baloldalnak egyaránt érdeke volt, hogy a Galilei Kör történetét a Tanácsköztársaság előtörténeteként tárgyalják. Miközben Rubin László vagy Kende Zsigmond harcoltak azért, hogy ne a kommün felől ítéljék meg a galileistákat.

– A Politikatörténeti Intézet kutatójaként nem szembesült olyan vádakkal, hogy a kutatás célja a baloldali diákkör mentegetése lehet?
– Eddig nem találkoztam ilyen kritikákkal, bár nyilván lesznek. Akik olvasták a munkát, nem láttak mögötte igazolási szándékot, a kultuszt és az ellenkultuszt is dekonstruálni akartam. Sőt, olykor még azt is megkaptam, hogy túl kritikus vagyok. A történésznek szerintem viszont dolga, hogy a saját témáját ott támadja, ahol tudja. Pláne akkor, ha szimpatizál a tárgyával, mint az én esetemben.

– A '10-es Csunderlik Péter be is lépett volna a Galilei Körbe?
– A Csunderlik család nem arról híres, hogy már a dédnagyszülők is Eötvös-kollégisták voltak, kétséges, hogy az 1910-es években egyetemre járhattam volna, de tegyük fel. Baloldali vagyok, van is bennem intellektuális viszketegség, az ellenkultúra is szimpatikus, a radikalizmus is, Ady Endre végképp, ez alapján valószínű. Az offenzív antiklerikalizmus miatt viszont aggályai lettek volna a mai Csunderliknek. Én ferences gimnáziumba jártam.

– Baloldaliként írt a HVG-re, a NOL-ra, de a Kommentárba, Mandinerre szintúgy. A mai politikai megosztottság hasonló módú meghaladásáról mit gondol, adott lenne másoknak is, csak nem élnek vele?
– A NOL-ra még mindig írnék, ha nem csinálják ki. Ehhez nyitottság kell, és persze kapcsolatok. A kettő összefügg. Egyetemistaként ugyanúgy tudtam tanulni Gerő Andrástól, mint Ablonczy Balázstól, a tanáraim pedig lehetőséget adtak a maguk fórumain. A kultúrharcba sosem akartam beleállni. Van, aki azt mondja, erre a konferenciára, abba a tévébe nem megy el. Most még idealista vagyok, miért ne mennék, maximum nem hívnak legközelebb, ha nem tetszik, amit mondok.

– Ismertek „történelmi stúdióblogos” írásai is, melyekben azért nem ritkák még a hasonló popkulturális utalások, különös párhuzamok sem: „Nápolyi Beatrix lenne ma Vajna Tímea legjobb barátnője.” Tudatos gesztus, hogy befogadhatóbbá próbálja tenni a történelmet?
– Tegyük hozzá, hogy nem vagyok a magyar reneszánsz kutatója, így sztereotípiáim foglya lehetek ennél a mondatnál. Azt mondjuk kétlem, hogy Vajna Tímea szerepvállalását bármikor is árnyaltan ítéli meg a történettudomány. Azt figyeltem meg, ahhoz, hogy egy tény megragadjon egy „nem szakértő” hallgatóságban, kell egy vicc is, illetve egy popkulturális hasonlat. Ezt oktatóként is igyekszem érvényesíteni, például amikor a pszichoanalitikus elemzés lehetőségeit az Alienen mutattam be. Ezután már egy diák se mondhatja, hogy valami száz évvel ezelőtti, avítt dologról van szó. Persze, igyekszem egy-egy jó poénért nem eladni a lelkem az ördögnek. És az akadémiai munkásságom is elválasztom a publicisztikaitól.

Névjegy

Csunderlik Péter (1985) történész, a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa. A Mathias Corvinus Collegiumban 2009-ben, az ELTE BTK történelem–levéltár szakán 2010-ben végzett. Ezután ugyanott volt ösztöndíjas hallgató a Történelemtudományok Doktori Iskola társadalom- és gazdaságtörténeti doktori programján, Galilei Körről írt disszertációját pedig 2016-ban védte meg. Ezen alapul az idén a Napvilág Kiadónál megjelent, Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták című kötete. Kutatóként a XX. század elejének baloldali radikális mozgalmai érdeklik, 2014 őszétől pedig A baglyok nem azok, amiknek látszanak címmel várossétákat is szervezett a szabadkőműves páholyok és a századelő politikai-kulturális harcainak világáról. Cikkei jelentek már meg a NOL-on, a HVG-ben, a Kommentárban és a Mandineren is. Pető Péter újságíróval közösen jegyzi a Page Not Found „történelmi gonzóblogot”.