Mit csináltak a budapesti régészek az elmúlt évtizedben? Nagyjából így foglalhatnánk össze tömören a Budapesti Történeti Múzeum (BTM) legújabb, Kincsek a város alatt címmel futó kiállítását, amely erre a kérdésre próbálja megadni a választ. Valamint arra, mi mindent rejt a föld a főváros alatt. A régió régészeti anyagi kultúrája – akárcsak a Kárpát-medencéé – ugyanis rendkívül gazdag. Több évezred lenyomatát követhetik nyomon, akik végigfutnak a tárlaton.
A kiállítás közben azt is szemlélteti – egyúttal jó bizonyítékokkal szolgál –, hogy mire ment el közpénz régészeti kutatómunka címen. Hogy a BTM szakemberei mi mindent tudtak feltárni, milyen nem csak kutatói szemmel értékes, a múltunk megismerése szempontjából fontos, informatív leletek, leletegyüttesek láttak napvilágot a 2005 és 2015 közötti időszakban.
Az elmúlt évtized borzasztóan intenzív volt: bizonyos korszakokból majdnem annyi anyag került elő, mint az azt megelőző százhúsz év során, miközben a feltárt tárgymennyiség mellett topográfiai, urbanizációtörténeti szempontból is sok új adalékkal bővültek a Budapest szűkebb-tágabb térségéről alkotott ismereteink. Ami a számokat illeti, a reprezentatív bemutatón több mint száz ásatás összesen 1259 egyedi tárgyát nézhetjük végig. A legrégebbiek Kr. e. 5200-ból, az újkőkorszakból valók, a legfrissebbek a 19. század legelejéről származnak. Fontos megemlíteni a változatosságot is: temetők, bronzkori telepek, római villa, a dunai határ mentén futó katonai út részlete, késő római erőd, Árpád-kori falu, középkori birtokközpont színesíti a palettát. A változatos keresztmetszet tényleg jót tesz a sokszínűségnek. A könnyebb tájékozódás kedvéért ráadásul tizenkét zónára osztották a várost, így egy-egy negyed, zóna ásatásai, anyagai szépen elkülönülnek. Bár a korszakok keveredése – amikor mondjuk egy római mellett egy vitrinben ott figyelnek az ugyanarról a feltárásról előkerült ős- vagy épp török kori kerámiák – furcsa lehet elsőre, fejben mégis jobban be lehet lőni, hogy pontosan mi honnan is jött elő.
A szeptember 17-éig látható (celeb)leleteket tényleg úgy válogatták össze, hogy a nyolcvanötödik római luxuskerámiára nem annyira felizgulók is tudjanak egyik-másik előtt ámuldozni. A boszorkányüldözések fanatikusainak például érdekes lehet a 14-15. században eltemetett szigetszentmiklósi nő koponyája, akinek bal szemgödrébe és öreglyukába is egy-egy szöget vertek, biztos, ami biztos. A Seuso-kincsek vagy a ma a bécsi Kunsthistorisches Museumban lévő nagyszentmiklósi aranykincs megszállottjai közben a híres és hírhedt készletek bronzkori „hasonmását” vehetik alaposan szemügyre. Az egykori budai Skála területén, az Október 23. utca sarkán előkerült áldozati lakoma százötven darabos kerámiaétkészletét több ezer töredékből varázsolták újjá a restaurátorok. Személyes kedvencem annak a kora császárkori, I. századi sírkőnek a töredéke, amelynek Lajos utcai előbukkanásánál ott lehettem. Azt viszont külön sajnálom, hogy az időintervallum (2005–2015) miatt az elmúlt időszak egyik talán legizgalmasabb leletcsoportja, a 2003-ban a Bécsi út 96/B-ben – egyedülálló módon egy kiparcellázott római temetőben – talált két kelta lovaskocsi nem került be a repertoárba.
Ez mit sem von le abból, hogy bizony nagyon kellenek az ilyen összegző kiállítások. Merthogy eddig nemigen volt ilyen, miközben minden szempontból fontos lenne, ha egy-egy adott régióban, ahogy most Budapesten, másutt is megvalósulnának hasonló átfogó összegzések. A koncepció tehát jó irány, még ha az interaktivitás itt-ott továbbra is kemény dió. Az ásatásokat összefoglaló nagy, érintőképernyős Budapest-térkép annyira nem tűnt látogatóbarátnak, noha elég jó megoldás lenne fotókkal egy-egy városrész összesített anyagait ilyen módon összesíteni.
Közben felmerülhet az is, lehet-e trendi egy régészeti kiállítás, illetve mi számít annak ebben a galaxisban. A könnyen emészthetőség oltárán mennyit áldozhat fel a szakma? Ideális esetben semennyit sem. Ám mind jobban látszik, hogy a klasszikus bemutatási formák – például a kizárólagos vitrinek – egyre kevesebbeket fognak meg. Ahhoz, hogy egy tini felnézzen okostelefonjának képernyőjéről, egyre nagyobb ingerküszöböt kell áttörni. Az interaktivitás és a gyors, könnyen értelmezhető, nem túl hosszú, szövevényes vagy bonyolult narráció elengedhetetlen.
A siker ugyanakkor nem ezen múlik – a Kincsek a város alatt lelkiismeretesen, profin összerakott –, hanem inkább azon: felvállalja-e a turisztika, a városarculatot igazgató közeg, hogy Budapest nem csak és kizárólag a budai Várból, a Citadellából, a Halászbástyából meg a Deák téri és Pest belvárosi hipszternegyedből áll. Hogy például két római kori amphiteatrum (polgárváros és katonaváros) is van itt! Vagy hogy várostervezési-térkihasználási szempontból hiába tűnik jó megoldásnak a Március 15. tér rekonstrukciójakor, mégsem „temetünk be” késő római ellenerődöt. Úgy sem, hogy elvileg látható marad egy üvegburán át, vagy épp egy térelem-installáción. Ha ezen a fronton lesz elmozdulás, illetve a jövőben oktatási szinten is próbálják közelebb hozni, a fiatalok számára érdekesebbé, trendibbé tenni a helyi történelmi-régészeti emlékeket, akkor nem csak pár időszaki kiállítás előtt állhatnak majd kígyózó sorok egy-egy múzeum előtt.
Ami a BTM új tárlatát illeti, érdemes megnézni, mert izgalmas válogatást nyújt az elmúlt tíz év kutatásairól, és ilyet így egyben nemigen láthattunk korábban. Fontos azt is kiemelni, hogy sikerült hozzá olyan katalógust kiadni, amely szakmai és laikus szemmel is jól összefoglalja az adott időszak kutatásait.
Százötven év
Különös apropója is van a Kincsek a város alatt kiállításnak. Méghozzá az, hogy nagyjából százötven éve indult meg a modern régészeti kutatás a magyar fővárosban. Ehhez az 1867-es kiegyezést szokták alapul venni, amelyet követően Magyarországon megindultak az első, módszeres és kutatási szempontból célzott feltárások. A modern kori kutatások elindításában nagyon nagy szerepe volt Rómer Flórisnak, aki nem sokkal korábban, 1861-ben költözött a fővárosba, és létrehozta az egyik első szakfolyóiratot, az Archaeologiai Értesítőt. Az óbudai római polgárváros, illetve a fővárosi római kori emlékek kutatásában bő egy emberöltővel később a többek között az Aquincumi Múzeumot is megalapító Kuzsinszky Bálint is komoly szerepet játszott.
