Jóval egyszerűbb volt eddig Bob Dylanre haragudni az irodalmi Nobel-díja miatt, mint a Svéd Királyi Akadémia tagjaira. Dylan világhírű, arca és hangja van, a Nobel-bizottságnak meg csak döntése. A Könyvfesztiválra azonban az Európa Kiadó jóvoltából újra megjelent két Dylan-kötet, amelyek bonyolítják a dolgot valamelyest. A dalszövegeket tartalmazó Dalokat (Barna Imre fordításában) és az önéletrajzi Krónikákat (Révbíró Tamás tolmácsolásában) nem először adják ki itthon, de milyen más érzés úgy a kezünkbe venni a könyveket, hogy a borítón ott virít a kötelező Nobel-díj matrica. Minél többet olvasom, annál jobban ellágyulok. És annál kevésbé értem a Nobel-bizottságot.
A svéd akadémia akkori főtitkára, Horace Engdahl 2008 szeptemberében kijelentette, az európai irodalom felette áll a korlátolt amerikainak. Szavai komoly botrányt okoztak, Engdahl három hónappal később lemondott tisztségéről. Távozása azonban nem leplezhette az akadémia ódzkodását az amerikai alkotóktól. Toni Morrison 1993-as elismerése óta a Nobel-díj messze elkerülte az Egyesült Államokat. Egészen tavalyig, amikor a bizottság Bob Dylant gondolta érdemesnek a legrangosabb irodalmi díjra, mert „újszerű költői megoldásokkal gazdagította az amerikai dalszerzői hagyományt”.
Dylan elismerése komoly vihart kavart. Több nagy tekintélyű kritikus elhibázott lépésnek nevezte a svéd akadémia döntését, számos író, költő is csalódottságának adott hangot, és a lapok gyorsan előásták újra a 2007-ben elhunyt Kurt Vonnegut véleményét Bob Dylanről. Az ötös számú vágóhíd, az Éj anyánk, és a Bajnokok reggelije írója egy 1991-es interjúban úgy fogalmazott: Dylan a legrosszabb élő költő, egy használható sort ha ír dalonként, a többi csak szemét.
Az irodalmi Nobel-díj egy jelentős életmű elismerése. Arra utal, hogy a kiválasztott az irodalom területén alkotott maradandót, esetleg maradandóbbat másoknál. A svéd akadémia döntését eszerint akár úgy is értelmezhetjük, hogy Dylan jobban megérdemli a kitüntető címet olyan kiemelkedő amerikai szerzőknél, mint Thomas Pynchon, Don DeLillo, Cormac McCarthy, vagy Philip Roth. De különös fénytörésbe kerül William Carlos Williams, Wallace Stevens, Sylvia Plath, Allen Ginsberg, Charles Olson és John Ashbery költészete is, akik nem a dalszerzői hagyományt gazdagították ugyan, ám jelentőségük felbecsülhetetlen. Mégsem kaptak Nobelt, és Ashbery kivételével már nem is kaphatnak.