Vonnegut tévedett, Bob Dylan nem a legrosszabb élő költő

Az Európa Kiadó két kötettel tiszteleg a Nobel-díjas előtt, aki nagy nehezen csak átvette a kitüntetést.

Jóval egyszerűbb volt eddig Bob Dylanre haragudni az irodalmi Nobel-díja miatt, mint a Svéd Királyi Akadémia tagjaira. Dylan világhírű, arca és hangja van, a Nobel-bizottságnak meg csak döntése. A Könyvfesztiválra azonban az Európa Kiadó jóvoltából újra megjelent két Dylan-kötet, amelyek bonyolítják a dolgot valamelyest. A dalszövegeket tartalmazó Dalokat (Barna Imre fordításában) és az önéletrajzi Krónikákat (Révbíró Tamás tolmácsolásában) nem először adják ki itthon, de milyen más érzés úgy a kezünkbe venni a könyveket, hogy a borítón ott virít a kötelező Nobel-díj matrica. Minél többet olvasom, annál jobban ellágyulok. És annál kevésbé értem a Nobel-bizottságot.

A svéd akadémia akkori főtitkára, Horace Engdahl 2008 szeptemberében kijelentette, az európai irodalom felette áll a korlátolt amerikainak. Szavai komoly botrányt okoztak, Engdahl három hónappal később lemondott tisztségéről. Távozása azonban nem leplezhette az akadémia ódzkodását az amerikai alkotóktól. Toni Morrison 1993-as elismerése óta a Nobel-díj messze elkerülte az Egyesült Államokat. Egészen tavalyig, amikor a bizottság Bob Dylant gondolta érdemesnek a legrangosabb irodalmi díjra, mert „újszerű költői megoldásokkal gazdagította az amerikai dalszerzői hagyományt”.

Dylan elismerése komoly vihart kavart. Több nagy tekintélyű kritikus elhibázott lépésnek nevezte a svéd akadémia döntését, számos író, költő is csalódottságának adott hangot, és a lapok gyorsan előásták újra a 2007-ben elhunyt Kurt Vonnegut véleményét Bob Dylanről. Az ötös számú vágóhíd, az Éj anyánk, és a Bajnokok reggelije írója egy 1991-es interjúban úgy fogalmazott: Dylan a legrosszabb élő költő, egy használható sort ha ír dalonként, a többi csak szemét. 

Az irodalmi Nobel-díj egy jelentős életmű elismerése. Arra utal, hogy a kiválasztott az irodalom területén alkotott maradandót, esetleg maradandóbbat másoknál. A svéd akadémia döntését eszerint akár úgy is értelmezhetjük, hogy Dylan jobban megérdemli a kitüntető címet olyan kiemelkedő amerikai szerzőknél, mint Thomas Pynchon, Don DeLillo, Cormac McCarthy, vagy Philip Roth. De különös fénytörésbe kerül William Carlos Williams, Wallace Stevens, Sylvia Plath, Allen Ginsberg, Charles Olson és John Ashbery költészete is, akik nem a dalszerzői hagyományt gazdagították ugyan, ám jelentőségük felbecsülhetetlen. Mégsem kaptak Nobelt, és Ashbery kivételével már nem is kaphatnak.

A félreértések elkerülése miatt, Bob Dylan egy nagyszerű alkotó, kiváló popzenész, aki csaknem 100 millió lemezt adott el pályafutása során. De Dylan dalszerző, és nem költő, semmi köze ahhoz a szövegiséghez, amelyet irodalmi Nobel-díjjal jutalmaznak. A Dalok bizonyítja, hogy mennyire nincs.

Lehetetlenre vállalkozik, aki megpróbálja meghatározni, hol húzódnak a költészet határai. Megkönnyíti a dolgot azonban, ha a dalszövegből kiindulva, a különbségek mentén definiáljuk, mi nem tartozik a költészethez. Ehhez Dylan alkotásainál jobbat keresve sem találnánk.

„Johnny micsinálsz lent / Rázd fel a gyógyszert / Idefönt én meg / Vitatom a rendszert / Kabátba tégla / Aszongya della / Az kéne, hátha / Múlik a nátha” – olvashatjuk a Földalatti Honvágy-blues (Subterranean Homesick Blues) című szövegben. Az előadó egyik híres számáról van szó, amely egyszerűségében is erőteljes klipjének hála nem csak a Dylan-rajongók számára lehet ismerős.

Allen Ginsberg, a beatnemzedék, és a 20. századi amerikai költészet egyik legjelentősebb alakja mondta Dylanről, hogy nem is dalolja, hanem lélegzi a dalait. A zene és a szöveg elválaszthatatlan egymástól, és a kettő elválaszthatatlan az előadótól. Dylan (és zenéje) hiányában a dalszövegek elvesztik jelentésüket, magányuk fájó ürességgé válik. Remek példa erre a fenti szövegrészlet. A monoton muzsikával kísért recitativo kompakt műalkotás, ám ha a képletből kivesszük az előadás pillanathoz kötött aktusát, csupán néhány üres sor marad. Amit a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk költészetnek.

Egy másik legendás Dylan-dalszöveg (Blowin’ in the Wind) folyamatos kérdésekben elmélkedik a humánumról: „Hány utat járjon végig valaki / Hogy a neve ember legyen? / És hány tenger hosszat szálljon a galamb / Míg partot ér és megpihen? ( ) És hány újabb halál döbbenti rá / Hogy halálból most már elég?”

A világ fájdalmát kutató általános alanytól legtöbbször gyorsan eljut a lírai énig, amelyet nem is kell keresni, nincs kérdés, hogy ki beszél, az én mindig a jelenlévő előadó. „Fölösleges tépelődni, édes / Most már törődj bele / Fölösleges tépelődni, édes / Úgyse jutsz így semmire / Én kakasszóra innen elmegyek / S aztán a nyomom bottal ütheted / Maradnom már miattad nem lehet / Legyints rá, nem érdekes.”

Az elvágyódás visszatérő motívuma mellett megjelenik a röghöz kötöttség, a gyökerek elszakíthatatlansága. Ezeken a helyeken az alanyiság a szülőföld tradíciójának termékeként tűnik fel: „Oly mindegy hogy hívnak / S hány éves vagyok / A szülőföldem / A Közép-Nyugat / Belém ott verték / A törvénybetűt.”

Ez a hagyomány, a kötődés azonban nem tart örökké. Erről a Földönfutó (Like a Rolling Stone) című dal refrénje tudósít: „Mi vagy te így / Mi vagy te így / Te magadnak se jó / Te sehol sem lakó / Te sehova sem tartozó / Földönfutó?”  

A részletek alapján nehéz nem észrevennünk Dylan írásainak legfőbb sajátosságát, az egyszerű hétköznapiságot. Összetett képeket megjelenítő, a hétköznapi beszédmód korlátait lebontó költői nyelvet nem lehet a popzenében életre kelteni. A költészet – formájától és témájától függetlenül – túl van a mindennapi nyelvhasználaton, kikezdi, provokálja azt. A popzene lényege a hétköznapiság, témájában és formájában provokálhat – ahogy azt Dylan is teszi – de nyelvezetében aligha.

Bob Dylan dalszövegei egyszerű életképek, lázadó hangvételű helyzetjelentések, személyes fájdalmak kivetülései, amelyek egy jól látható utat járnak be. Ennek az útnak a kereteit, kezdő és végpontját pedig a zene határozza meg. Ennek köszönhetően épp annyira összetett, mély és artisztikus, mint maga a zene. Vagyis Kurt Vonnegut tévedett: Bob Dylan nem a legrosszabb élő költő, hiszen semmi köze a költészethez. Ez persze nem a dalszerző tevékenységét kérdőjelezi meg, hanem az irodalomi Nobel-díj valódi célját.

Ha a 20. század egyik legfontosabb írója, Thomas Pynchon gitárt ragadna, és néhány akkord kíséretében előadná legendás regényét, a Súlyszivárványt, nagy valószínűséggel nem kapna rá popzenei Grammy-díjat. Pedig még tett is volna érte. Dylan szegény azonban meg sem mozdult, mégis a nyakába varrtak egy Nobel-díjat. Nem csoda, hogy eleinte nem is reagált az elismerésre, később pedig úgy tűnt, át sem veszi, komoly huzavona után végül mégis elutazott Stockholmba, ahol az akadémia zártkörű rendezvényén megadta magát az erőszaknak. Igaz, a díj átvételéhez kötelező beszédet a mai napig nem írta meg.

Mintha pontosan érezné, hogy a díjazása nem egy forradalmi tett volt, ami új teret nyit a költészet számára, csupán egy hatásvadász félreértés. Kár, hogy ezzel a felismeréssel egyedül volt a stockholmi társaságban.