„A családom jólétét nem szeretném hálapénzből finanszírozni”

Lőrincz Balázs Bendegúz sebészprofesszor szenvedélyből lett irodalmi fordító. Norvégiáról, Hamburgról, menekültválságról mesélt.

Egy görögországi szakmai konferencia nélkül azonban nem lett volna szükség a nyelvtanfolyamként használt kortárs irodalomra sem. Lőrincz Balázs Bendegúz a kétezres évek közepén egyszer Rodoszon tartott előadást, amit egy Norvégiában dolgozó svéd fül-orr-gégész professzor is végighallgatott, majd felajánlott neki egy állást a bergeni klinikán. Az egyetlen kikötése az volt, hogy néhány hónap alatt tanulja meg a nyelvet. – Ez nem okozott különösebb gondot, hiszen a norvég nagyon világos, átlátható, könnyen elsajátítható nyelv, különösen ha az ember már beszél németül.

Norvégiában szigorúan kötött a munkaidő, délután négykor mindenki elindul haza, és mivel az év felében rövidek a nappalok és nagyon hosszúak az éjszakák, jól jött valami elfoglaltság. Fiatal szakorvosként, akkor még gyerek nélkül rengeteg ideje maradt a fordításra, hamar el is készült vele. Az első rész sikere után – több kritika is kiemelte a kiváló magyar fordítást – pedig egyértelmű volt, hogy belefog a második Doppler-regénybe is, amelyet nem sokkal később adtak ki Norvégiában. Amikor az is megjelent magyarul (Doppler, az utak királya, Scolar, 2008), úgy tűnt, véget ér a fordítói karrierje. – A két regény betöltötte a szerepét az életemben, jól megtanultam a norvég köznyelvet. Nem sokkal később Ausztráliába költöztünk családommal, így kulturálisan és földrajzilag is távol kerültem Dopplertől.

A Brisbane-ben és Sydney-ben töltött évek és második fiuk ottani születése után szóba került ugyan, hogy a család visszaköltözik Bergenbe, ám a felesége hallani sem akart róla. – Közép-európaiként nehéz megszokni az ottani időjárást. A tengerparti városban mindig esik az eső, és ez nem költői túlzás, néhány barátságosabb napot leszámítva a városban valóban folyamatosan zuhog. Esik minden irányból, felülről, alulról, oldalról. Ez pedig könnyen elveszi az ember kedvét attól, hogy ott nevelje fel a gyerekeit.

– Hamburgban ajánlottak egy igen vonzó állást az egyetemi klinikán, ezzel végleg lezárult a bergeni korszak az életemben. Ennek ellenére azóta is többször visszautaztunk kirándulni, síelni és megmutatni a legidősebb gyermekünknek, hogy hol született. És a szakmai kapcsolatom is megmaradt a bergeni egyetemmel, ahová továbbra is eljárok előadásokat tartani. Egy ilyen alkalommal bukkantam rá egy könyvesboltban a harmadik Doppler-regényre, amiről sosem gondoltam, hogy valaha is elkészül. Rögtön elolvastam, és mire befejeztem, már tudtam, hogy ismét rám vár a feladat. Bár tíz év alatt kiestem a gyakorlatból, mégis muszáj volt nekifognom. A kérdés csak az volt, hogy immár egyetemi tanárként, vezető főorvosként, négy gyerek mellett mikor tudok időt szakítani a fordításra.

Mielőtt rátértünk volna az időbeosztására, a németországi munkáról faggattam Balázst, aki elárulta, korábban Norvégiában és Ausztráliában is éreztek időnként honvágyat, Hamburg azonban más, kulturálisan sokkal közelebb áll Magyarországhoz. – Nincs olyan érzésem, hogy elhagytuk volna a hazánkat. Európai polgárként tekintünk magunkra, és Európában élünk. A fiaink ebben nőttek fel, a lányaink már Hamburgban születtek, a gyerekek számára ez semmilyen problémát nem jelent. Teljesen természetes, hogy magyarok vagyunk, mint ahogy az is, hogy Németországban élünk. Kezdettől fogva magukévá tették ezt a kettősséget, ahogy mind a két nyelvet egyformán beszélik, úgy vált az életünk szerves részévé Hamburg.

Lőrincz Balázs Bendegúz szerint az északnémet város a szó legjobb értelmében nyitott, multikulturális hely, ahol soha semmilyen előítélettel nem találkozott. A németek egyből elfogadják azt, aki hozzáadott értéket jelent a kultúrájuk számára, s mivel Ausztráliában olyan szakmai tapasztalatokra tett szert, amivel más nem rendelkezett a hamburgi klinikán, a befogadással nem volt probléma.

Ma pedig már nem is gondol arra, hogy visszatérjenek Magyarországra. A professzor a fej-nyaki tumorsebészeten belül elsősorban robotsebészettel foglalkozik, amihez itthon egyelőre nem adottak a technikai feltételek, hiszen Magyarországon, bár már tíz éve időszerű lenne, még nincs a műtétek elvégzéséhez szükséges robot. – De ha le is mondanék erről a módszerről, a jelenlegi helyzetben akkor sem tudom elképzelni, hogy hazajöjjek, hiszen még egyetemi tanárként vagy osztályvezető főorvosként is csak a töredékét kapnám a hamburgi fizetésemnek.

A családom jólétét pedig nem szeretném hálapénzből finanszírozni, elszoktam ettől a kulturális sajátosságtól, és nem szeretnék rákényszerülni, hogy újra hozzászokjam.

Magyarországot is természetesen a mai napig ugyanúgy az otthonuknak tekintik, ha megérkeznek, már a reptéren átváltanak a német üzemmódról a magyarra, és ugyanennyi idő kell hozzá, hogy ismét felvegyék a hamburgi tempót. Az orvost a család mellett a szakmai kapcsolatok is szorosan idekötik, hiszen két egyetemen, a pécsin és a budapestin is meghívott professzorként tart előadásokat. – A közéleti és belpolitikai eseményeket azonban egyre kevésbé követem. Időnként elolvasom a magyar újságokat, de nem befolyásolják a hangulatomat. Inkább információnak tekintem a híreket, amelyeknek így nincs érzelmi töltete. Ha jó dolgokról értesülök, örülök, a rossz híreken azonban nem bosszankodom.

A magyar híradásokat a mai napig meghatározza a nyugati elnyomás elleni küzdelem egyik szimbolikus terepe, a menekültválság, amelyet a sebészprofesszor testközelből figyelhet meg az északnémet városban. – A hamburgi klinika, ahol dolgozom, egy nagyon jó kerületben van, leginkább a helyi Rózsadombként képzelhetjük el. A nagy zöldterületei miatt itt állították fel a menekültek számára készített könnyűszerkezetes házakat. Ismerem a magyar közhangulatot, de Hamburgban nyoma sincs annak, amivel otthon riogatják az embereket. A németek körében nem érzek idegenellenességet, könnyen alkalmazkodtak a helyzethez. Természetesen, amit én tapasztalok, csak egy része az igazságnak, ezzel együtt azt hiszem, Magyarországon alaposan túltematizált ez a kérdés.

– Németországban nagyon kevés gyerek születik. Mi, a négy gyermekünkkel ritkaságszámba megyünk. Gyakran státuszszimbólumként tekintenek a háromnál több gyerekre, mintha az üzennénk, hogy még ezt is megengedhetjük magunknak. Sokan csak a karrierjükre koncentrálnak, és úgy érzik, nincs idejük és türelmük a gyerekhez. Ez azonban komoly problémát okozhat akár már egy emberöltőn belül, hiszen előbb-utóbb szükség lesz a munkaerőre. De ha a menekülteket megfelelően integrálják, akkor megoldódhat a munkaerőhiány. A török bevándorlók példája mutatja, hogy nem légből kapott az ötlet. Számos olyan török származású kollégám van, akinek a szülei a hatvanas-hetvenes években jöttek Németországba, ők már itt születtek, itt tanultak és itt is kamatoztatják a tudásukat. Integráns és produktív részei a társadalomnak. Annak ellenére, hogy elfogadottságuk nem kérdéses, még dolgozik bennük a bizonyítási vágy, hogy többet, jobban teljesítsenek, mint a tősgyökeres németek. Ezt nap mint nap tapasztalom. Gyakori, hogy egy-egy bonyolultabb műtétem során, amely jóval a munkaidő lejárta után ér véget, a török származású kolléga marad velem asszisztálni késő estig, mert úgy érzi, hogy ebből tanulhat, több lehet tőle. És ez fontosabb neki, mint a szabadideje.

Egy biztos: a menekültkérdésnek nem lesz klasszikus értelemben vett megoldása vagy lezárása. Nem lesz vége belátható időn belül. Néhány ország talán megpróbálja kivonni magát alóla, de Európának hosszú távon be kell rendezkednie arra, hogy együtt éljen ezzel a helyzettel, és meg kell próbálnia a lehető legtöbbet profitálni belőle.

Zárásként elhagytuk a mindennapok fájóan valószerű problémáit, és visszatértünk Erlend Loe világába, amely Lőrincz Balázs Bendegúz számára, fordítóként legalábbis, a harmadik Doppler-kötettel lezárult. – A feleségem fél éven át minden este kénytelen volt csendre inteni a gyerekeket, hogy csitt, apa fordít, ezt nem engedhetem meg magamnak többet. Hogy Erlend Loe-t, illetve a saját fordításomat idézzem a Doppler, az utak királya utolsó lapjáról: „De hát mégsem írogathatok csak úgy bele a világba. És hát van más dolgom is.” A harmadik kötet jutalomjáték volt tíz év után, de ezzel végleg elbúcsúztam a fordítástól. A család és a szakma teljesen kitölti az életemet.

Lőrincz Balázs Bendegúz

1974-ben született Budapesten. A Pannonhalmi Bencés Gimnázium és a Pécsi Orvostudományi Egyetem elvégzése után először Budapesten, majd a norvégiai Bergen egyetemi klinikáján dolgozott fül-orr-gégészként. Erlend Loe regényeinek lefordítása után családjával két évre Ausztráliába költözött, ahol Brisbane-ben és Sydney-ben képezte tovább magát onkológiai és rekonstrukciós-plasztikai fej-nyaksebésszé, és kizárólag szakmai írásokat publikált angol nyelvű folyóiratokban. Magyar belgyógyász feleségével, Hutter Katalinnal és négy gyermekükkel (Oli 2008, Gyuri 2010, Kati 2013, Laura 2015) Hamburgban él 2011 óta. A Hamburgi Egyetem habilitált tanára, a Semmelweis Egyetem hamburgi oktatókórházaként működő Asklepios Klinik Altona vezető főorvosa, a Semmelweis Egyetem vendégprofesszora, a Pécsi Tudományegyetem címzetes egyetemi tanára. Nemzetközi hírű fej-nyaksebész, számos szakcikk szerzője, szakmai konferenciák rendszeres meghívott előadója, a fej-nyaki robotsebészet egész Európára akkreditált oktatója.