„Beszámoztak, mint a marhákat”

Bódi Attila regényének nagy kérdése, kivé tett minket a „csínyeket” is megtorló diktatúra.

– Hogy érte a romániai forradalom?
– Katona voltam. Egy vasárnap délelőtt kaptunk egy riasztást, úgyhogy beöltöztünk, gyakorlatra készültünk. Akkor egyébként minden bevetést egy romániai vajda vagy fejedelem nyomán neveztek el, azt akkor, ha jól emlékszem, éppen Stefan cel Maréról, azaz III. vagy Nagy István moldvai fejedelemről. Ami azért fontos, mert ezt a nevet csak valós háborús helyzetben rikkantották el az elöljáróink. Úgyhogy ott álltunk fegyverrel a kezünkben, kiosztották az éles lőszert is, amire az 1968-as csehszlovákiai események óta nem volt példa. Éjszaka egy ismerős altiszt megsúgta, arról értesült, a magyarok megtámadták Romániát, és elfoglalták Temesvárt. Vagyis kisebbségi magyarként készülhettem a Magyarország elleni háborúra.

– Bevetésen nem kellett részt vennie?
– Nem. De a forradalom első napjaiban kirendeltek védeni a besztercei pártházat, és az éjszaka közepén láttam közeledni egy alakot. Minden híradás a terroristákról szólt, és kiadták a tűzparancsot is, nagyon feszült helyzet volt. Felszólítottam az erősen tántorgó illetőt, álljon meg, de ő csak közeledett. Nem lőttem, csak puskatussal megütöttem. Nem tudom, ez gyávaság volt vagy éppen humánum. Később kiderült, valamikor ő tervezte a pártházat, csak közben lecsúszott alkoholista lett, akit néha beengedett a portás, hogy meghúzza magát. A sors iróniája, hogy a fickó azt sem tudta, hogy forradalom van.

– „Kalandregény” – idézőjelben ez áll a Lázadni veletek akartam borítóján. Azon a könyvén, amely nem sokkal az előtt az 1989-es romániai „forradalom” előtt játszódik, melyet szinte mindig így, idézőjelben szoktunk emlegetni.
– Akik akkor kimentek az utcára, azok nem biztos, hogy örülnének ennek a besorolásnak. Merthogy ők megélték ezt a forradalmat, és látták, hogy sokan az életüket adták érte. Persze ők is eljuthatnak erre a következtetésre, és évtizedes távlatból visszatekintve számukra is kiderülhet, hogy ellopták tőlük ezt a forradalmat. A regény főszereplői a szemünk láttára lépnek át a gyermekkorból a felnőttkorba. Látjuk, amint elvész a gyermeki ártatlanság, és szembesülniük kell a felnőttkor illúziótlanságával. A nagy kérdése ennek a regénynek az, mi, akik abból a korból jövünk, amelyben az akkori rendszer megpróbált a saját képére nevelni, alakítani bennünket, milyen rossz reflexeket, milyen gátlásokat cipelünk magunkkal. Gyerekként nem tudtuk, hogy diktatúrába születtünk bele, ez a gyermekszemnek láthatatlan, mi a szüleink diktatúrájában éltünk. Megtanultunk abban a közegben élni, elvtársak, alkalmi tapsolóstatiszták voltunk, ebbe születtünk bele, ezt ismertük. Mindannyian karszámot viseltünk, megszámoztak, mint a marhákat, az sem volt bántó, csak kellemetlen, mert könnyen lebukhattunk, ha éppen lógtunk az iskolából.

– Mégis felütötte fejét a lázadás, hiszen a regényben és a valóságban Szatmárnémetiben megjelent a felirat, hogy „Nincs pénz fagyira”.
– Ezt a mondatot én azért tartom zseniálisnak, mert ha belegondolunk, ez a szlogen nem a hiánygazdaságról szól. Akkor azt írták volna fel, hogy nincs pénz kenyérre, vagy hogy nincsen kenyér. De a fagyi hiánya, az más minőséget jelenít meg, mint az alapszükségletekét. És ez az egyszerű mondat erősebb, többet tud, mint egy akármilyen politikai lózung, hisz, mint a regényben is láthatjuk, önálló életre kelt. Miután a fiúk úton-útfélen kiragasztják ezt a mondatot, az emberek hamar megtanulják, futótűzként terjed. Bár kemény retorzióval fenyegető diktatúrában éltek, ezért bárminemű politikai kijelentés, megnyilvánulás veszélyes volt, ez az egyszerű, ártatlan mondat terjedt, szállóigévé vált, képes volt kifejezni a kor emberének elégedetlenségét, vágyakozását.

– Vagyis ebben a korszakban talán könnyebb volt hőssé válni?
– A regény két szereplője felel meg ennek a hős karakternek. Az egyik Péter, akit lázadónak neveltek. Ő és a családja az erdélyi magyar ellenzéki értelmiséghez tartozik. Azt hiszem, Péter végzete eleve el volt rendelve. A másik pedig Zoltán, egy konformista srác. Tőle nem várjuk el, hogy hős legyen, mégis egy véletlen úgy hozza, belekényszerül ebbe a szerepbe. Az ő hőssé válásának története kettős üzenettel bír, egyrészt azt mutatja, bárkiből lehet hős, másrészt azt is láthatjuk, hőssé válhat az is, aki egyáltalán nem vágyik rá. Vagyis a hősök sokszor a pillanat és a körülmények szülöttei.

– Fontos szerep jut a titkosrendőrségnek meg a besúgóknak a regényben. A velük kapcsolatos vita máig nem akar nyugvópontra jutni. Akart ezen a téren igazságot szolgáltatni vagy állást foglalni?
– A Lázadni veletek akartam besúgójának története, ahogy az összes többi besúgóé is, nagyon elgondolkodtató. Mit kezdjünk vele mi, mit kezdjen vele ő maga? Jó lenne végre ítéletet mondani az árulók, a besúgók felett, igen, jó lenne igazságot tenni, de vigyázni kell, nehogy mi magunk kövessünk el újabb igazságtalanságokat, mert akkor nem leszünk különbek, mint ők. Minél inkább érzem ezt az ítéletmondási igényt, annál inkább elcsendesedem. Ezért fordulok az írás felé, ott van tér kibontani a gondolataimat. Mert leegyszerűsítve az igazságok könnyen hazugsággá lesznek.

– A mai fiatalok megkapják, hogy olyan korban élnek, amikor már nincs is miért lázadniuk. Izgalmasabb olyan korban élni, amikor van miért?
– A gyerekekre ma is igaz: inkább élnek a szüleik diktatúrája alatt, mint hogy a politikai hatalom nyomását éreznék. Persze ez a felnőtté válással együtt megváltozik. Úgy vélem, a kamaszkori lázadás genetikai alapú, nem a társadalmi berendezkedéstől függ. Ami talán sajátossága a jelen fiatal nemzedéknek, az a magára maradt egyén. Az egyének immáron nem egyik vagy másik közösség tagjai, hanem individuumok laza csoportjai, ami sok magányos lelket jelent, ez pedig szorongással jár. És talán nincsenek kegyetlenebb diktátorok a föld kerekén, mint saját démonaink. Az önmagunk, szüleink, barátaink, munkatársaink, a társadalom egésze iránti megfelelési kényszer is diktatórikus, a szabadság inkább csak illúzió.

– A regény valós eseményeken alapszik. Nem érzett kísértést, hogy belenyúljon a történelembe?
– A történet fikció, de valóban, nyomokban tartalmaz valós elemeket is. A könyv vége felé van egy temetői beszélgetés a két elbeszélő között, egyikük fel is veti, hogy az emlékek jelen időben készülnek, mindig újra- és újraalkotjuk őket, néha önkényesen, máskor önkéntelenül hozzáigazítjuk az aktuális személyiségünkhöz, élethelyzetünkhöz. És ez így is van. A regény főhőseinek rendszerellenes cselekedetei, mint a sorompófestés és a plakátragasztás, a valóságban is megtörténtek, ezekben részt vettem többedmagammal én is, de a pontos eseményeket meg sem próbáltam hűen visszaadni, hiszen a műfaj nem igényli.

Életút

Bódi Attila 1970-ben született Szatmárnémetiben, majd 1990-ben az ország legfiatalabb vállalkozójaként alapította meg reklám- és nyomdaipari cégét. Ötletgazdája a partiumi magyar napoknak, alapítója a magyar színjátszást támogató Mecénástársaságnak, a Gyermekközpontú Oktatásért Mozgalom életre hívója és elnöke, Koltai Róbert Világszám! című filmének társproducere. Feleségével és két gyermekével 2006 óta Magyarországon él.