Az Eurovíziós Dalfesztivál a politika és a háború folytatása más eszközökkel – nagyjából így fogalmazható át Carl von Clausewitz hadtörténész ismert tézise. A politikáé, hisz a píszí ideológusainak évről évre bizonyítja a megméretés, hogy lám, 2017-et (2016-ot, 2012-t, 2008-at ) írunk, és a tolerancia megnyerte magának a földrészt. A konzervatívabbak meg berzenkedhetnek, és láthatják a szakállas Conchita Wurstokban Európa legújabb elveszejtőit.
De a progressziót nem lehet megállítani: „Celebrate the diversity”, hirdette a sokszínűséget a verseny idei mottója. Kiváló humorérzékre vall ez annak a műsornak a kapcsán, ahol észt, lengyel, bolgár és holland indul csillogó kabátban és tűzcsóvák közepette hajszálra ugyanazzal a diszkóslágerbe oltott popcukormázzal.
Másrészt folytatása a háborúnak: idén Oroszország maradt le a Kijevben rendezett fordulóról, miután jelöltjét, Julija Szamojlovát kitiltották az országból. Az énekesnő két éve fellépett a frissen elcsatolt Krímen, ráadásul Oroszországon keresztül utazott oda. Nem nézte ezt jó szemmel a kerekesszékes énekesnőben is agresszort látó Ukrajna, amely már tavaly is a tatárok elleni orosz erőszakról daloló Jamalát küldte versenybe. A legviccesebbet idén a brexitelő britek húzták: a Never Give up on You című dallal indították Lucie Jonest.
Az Eurovízió egyébként kicsit maga is olyan, mint az EU. Az összefogásról mondják fel ezredszerre ugyanazokat a közhelyes paneleket, de mindenki érzi, hogy vicc az egész. Így nem lepődünk meg, hogy a porondon Jean-Claude Juncker, jódlizó románok és ukrán „drag queenek”, azaz nőnek öltözött férfi előadóművészek szórakoztatnak minket. A verseny lényege többnyire a hülyéskedés, amit sokan mégis halálosan komolyan vesznek. Így például a magyar kommentátor, a tavaly még versenyző Freddie. Szegény úgy feszengett az ukrán műsorvezetők marháskodásán, mint a szilveszteri buli egyetlen józan résztvevője, aki figyeli épp, hogy miként repülnek ki a műanyag székek az ablakon. „Szeretném, ha nem ilyen honfoglalószerűen lennének kiosztva a 12 pontok” – háborodott fel egyik pillanatban teljes őszinteséggel, mintha nem a blokkszavazásról szólt volna mindig is a dolog.
Szegény Marsról jött magyaroknak így sosincs igazán nagy esélyük, Kállay-Saunders ide, Pápai Joci oda. Pedig az idei induló is kitett magáért, a Horváth Tamás-féle érzelmes tinilányhiphopról rapbe oltott ethnopopra váltott, mindhiába. „Annyit ismételget, hogy dur dur duur, bur bur burr, ( ) és amikor már azt hiszed, nem lehet rosszabb, elkezd rappelni” – ironizált a Guardian, a Twitteren pedig terjedtek a „U OK #hun” („minden rendben?”) hashtagek. Persze ez valójában jó jel, és nem is volt igazuk azon honfitársainknak, akik megrótták Pápait, mondván, itt kiugró őrültségekkel kell indulni. A lényeg jóval inkább a szokatlanság, ami illett versenyzőnkre a hősszerelmes gimnazisták és a popballadákkal induló énekesnők tengerében. Így bár a nemzeti zsűrik nem rajongtak érte, a közönségszavazás után a nyolcadik helyre ugrott fel a Megasztárból induló, korábban Majkával is rappelő Joci.
De a szokatlanság illett a beöltöztetett majommal táncoló olasz Francesco Gabbanira is, aki vidám táncdalban idézte Erich Fromm szociálpszichológust és A csupasz majom címmel könyvet író Desmond Morris etológust is. Olaszul persze, így a legtöbben csak jópofa látványelemnek gondolhatták a gorillát. És illett az abszolút győztes Salvador Sobralra is, aki portugál nyelven énekelt valamit, amit mintha csak a 30-as évek Disney-animációiból vett volna. Ő maga is rajzfilmszerű figura volt: az érzékeny, kissé kattant mesebeli legkisebb fiú, aki félrebillenti a fejét, és dalol teljes átéléssel. Ez elég is volt az elsöprő győzelemhez.
Lisszabonba csak nem vonulnak be az oroszok, így jövőre már ők is izgulhatnak megint.
