Elmenekült egy másik időbe: 50 éves a Száz év magány

Anthony Burgess és Octavio Paz sem hitt benne, mégis 44 nyelvre fordították le, és 45 millió példányban kelt el.

Valamiért arra számítottam, a macskás orosz nagyobbat fog ütni, mint a szappanoperás dél-amerikai. A gimnáziumi oktatásban egymás után jöttek a nagy 1967-esek, a Mester és Margarita, illetve a Száz év magány, a borítók és a megjelenés körülményei miatt pedig jóval inkább izgatta a fantáziámat Bulgakov mesterműve. Hiszen bár ötven éve jelent meg ez is, de a szerző már jóval korábban papírra vetette a Szovjetunióba látogató Gonosz varázslatos, különös történetét. Mágiát remélhettem mindkettőtől, de a Mester és Margaritáétól azt vártam, hogy földhöz vág, míg úgy hittem, a Száz év magányé elnyújtott és nehezen befogadható lesz. Hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna, akkor jöttem rá, mikor már fokozott érdeklődéssel, izgalommal lapoztam újra és újra vissza a regény elején található családfához. A mindent ellepő hangyák magukkal ragadtak, és hosszú ideig ki sem tudtam keveredni a latin-amerikai varázslatból.

Ötven éve nem titok már, hogyan éltek a Buendíák az „illó valóságban”: május 30-án fél évszázada, hogy megjelent Gabriel García Márquez legismertebb műve. A Száz év magány csupán két nappal jött ki a Beatles egyik legfontosabb albuma, a Sgt. Pepper's előtt, a kettő együtt pedig remekül fémjelezte „a szerelem nyarát” 1967-ben.

Márquez az első kiadás idejében még nem számított igazán ismertnek, és sem a kiadó, sem ő nem várt sokat a varázslatos családtörténettől. Ennek ellenére, ahogy a The Atlantic is írja, már több mint 45 millió példányt adtak el belőle, és a XX. századi irodalom egyik legnagyobb klasszikusának számít. 

A hatvanas években még nem igazán tekintettek rá a „mágikus realizmus bibliájaként”. Márquez megjelenés előtt tartott is tőle, hogy elsikkadhat műve. Aggodalma nem volt alaptalan, hiszen korábbi négy kötete összesen 2500 példányban kelt el. Az új latin-amerikai irodalom térhódításakor viszont lehetett reménykedni, hogy hasonló sikere lesz, mint Vargas Llosa vagy Fuentes ekkori köteteinek: a 250 milliós régióban nyolcezret eladnak belőle, és érkezik valami nagyobb spanyol díj is. A megjelenés éve pedig ígéretesebb nem is lehetett volna: 1967-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat a guatemalai Miguel Ángel Asturias. A Száz év magány aztán jóval felülmúlta ezeket a várakozásokat. Negyvennégy nyelvre fordították le, a Don Quijote után ez lett a legtöbbet fordított spanyol nyelvű mű. 

A megjelenése utáni első évtizedekben sokan gondolták, hogy a Száz év magány lényegében egy Latin-Amerikáról szóló történet. Fokozatosan vált a recepciótörténetben egyetemes érvényű mesévé, olyanná, ami a meghonosított „mágikus realizmus” jelző mentén egybevethető lett például John Updike vagy Salman Rushdie nagyon is másféle műveivel. 

Pedig becsmérlői is szép számmal akadtak, köztük pedig nem is kis neveket találunk. Asturias például kijelentette, Márquez csupán Balzac 1834-es regényét, Az alkimistát plagizálta, a mexikói költő, Octavio Paz pedig „erőtlen költészetet” emlegetett. Anthony Burgess is úgy gondolta, nem lehet összevetni az olyan eredeti irodalmi felfedezésekkel, mint amilyenek Borges vagy Nabokov művei. 

De a kemény kritikusok is segítettek a világhírben, a regény jelentőségét pedig ma már nehéz lenne megkérdőjelezni. Olyanok említik kedvenceik között, mint Shakira, Oprah Winfrey, Bill Clinton vagy épp Barack Obama. Márquez megélhette, hogy Macondo település neve felkerüljön minden irodalmi világtérképre, de az ötvenedik évfordulót már nem: három éve, 2014-ben hunyt el. Munkásságának emlékét viszont nem felejtik, a fél évszázadot pedig az austini Harry Ransom Központ egy online kiállítással köszönti, többek között az eredeti kéziratot is az olvasók elé tárva.