A megjelenése utáni első évtizedekben sokan gondolták, hogy a Száz év magány lényegében egy Latin-Amerikáról szóló történet. Fokozatosan vált a recepciótörténetben egyetemes érvényű mesévé, olyanná, ami a meghonosított „mágikus realizmus” jelző mentén egybevethető lett például John Updike vagy Salman Rushdie nagyon is másféle műveivel.
Pedig becsmérlői is szép számmal akadtak, köztük pedig nem is kis neveket találunk. Asturias például kijelentette, Márquez csupán Balzac 1834-es regényét, Az alkimistát plagizálta, a mexikói költő, Octavio Paz pedig „erőtlen költészetet” emlegetett. Anthony Burgess is úgy gondolta, nem lehet összevetni az olyan eredeti irodalmi felfedezésekkel, mint amilyenek Borges vagy Nabokov művei.
De a kemény kritikusok is segítettek a világhírben, a regény jelentőségét pedig ma már nehéz lenne megkérdőjelezni. Olyanok említik kedvenceik között, mint Shakira, Oprah Winfrey, Bill Clinton vagy épp Barack Obama. Márquez megélhette, hogy Macondo település neve felkerüljön minden irodalmi világtérképre, de az ötvenedik évfordulót már nem: három éve, 2014-ben hunyt el. Munkásságának emlékét viszont nem felejtik, a fél évszázadot pedig az austini Harry Ransom Központ egy online kiállítással köszönti, többek között az eredeti kéziratot is az olvasók elé tárva.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!