Urban fantasy: a fantasyirodalmi műfaj egyik leágazása, túlnyomórészt valós városi környezetben játszódó fantasztikus történet.
Hogy ez az alapvetően az angolszász kultúrkörben gyökeret verő irányzat Magyarországon is minden további nélkül és magas szinten művelhető, arra bizonyíték Sepsi László munkássága. Az 1985-ben Szolnokon született író már érettségi előtt, 2003-ban letette névjegyét: maga Tandori Dezső, irodalmunk rejtőzködő zsenije vette észre és méltatta Holt istenek kora című regényét ezekkel a szavakkal: „Végre megint egy minden-időre-való regényíró-ígéret!”
Az első regényt a dicsérő szavak ellenére csak tíz év múlva követte a második kötet, a Pinky, amely szintén urban fantasyt ötvözött krimivel. Sepsi harmadik kötete, az Ördögcsapás már nem késett ennyit, nemrég jelent meg a Tilos az Á Könyveknél.
Tandori idézett méltatásában (az írónak egyébként annak idején Jenei Gyula, a szolnoki Eső folyóirat küldte el a tizenhét éves fiú kéziratát) ez is szerepelt: több mint jellegzetesen első könyves a Holt istenek kora, és semmiképp sem „leszámolás a gyermekkorral”.
Tényleg nem? – kérdezzük már a szerzőt. Hiszen ugyanazt a kitörésvágyat, elvágyódást láttuk az elnéptelenedő vidék bemutatásakor, mint az Ördögcsapásban, ahol egy sivár kisvárosban tengődő rockbanda köt inkább egyezséget a gonosszal. És míg az elsőben még csak Tündérföld/Avalon volt a kilátástalanság helyszíne, ezúttal nevet is kapott a szürke magyar település, Gyíklapaj, ahol „a város másik felén már lakótelepeket meg bevásárlóközpontokat építettek, de a keleti alvég megmaradt gazdák meg disznók lakta” falunak.
Sepsi az 1500 fős szolnoki Tiszajenőn nőtt fel, így adódhat a párhuzam: a kitörésvágy benne is meglehetett, ő is láthatta, miként néptelenedik el a vidéki Magyarország. – Az hamar eldőlt, hogy Tiszajenő túl sok egzisztenciális lehetőséget nem kínál, de ez ugyanígy elmondható lenne a többi faluról is, ebből a szempontból nem különleges a helyzete. Ritkán mondjuk valakiről, mintha legalábbis a 80-as évekbeli Chicagóról beszélnénk, hogy „úristen, Tiszajenőn nőtt fel!” – mondja a szerző. – A vidék leszakadását ezerszer megírták ezerféle formában, kevéssé izgat ennek a témának a szociográfiai vonzata, mert nem tudok mit hozzátenni. Az jobban érdekel, amikor ennek az általam is tapasztalt magárahagyottságnak a benyomásait elkezdi átformálni a fantázia vagy a vidéktől hagyományosan távolinak tartott kulturális hatások, mint mondjuk a videojátékok világa.
Hozzátéve, hogy ez számára szigorúan esztétikai szempontból érdekesebb, mint önmagában az az állítás, hogy nyomor van. „Tudom, hogy az van, onnan jövök.”
A gimnáziumot még Szolnokon végezte, és evidens volt, hogy utána egyetemre kell menni. –Munkáscsaládból származom, és kezdettől úgy neveltek minket, hogy tanulni kell, mert csak úgy lehet belőlünk valami. Jött is a film szak, tanulmányok a Filmvilágban, Prizmában, novellák folyóiratokban, aztán tavaly az újabb regény, a Pinky.
– A Pinkynél nagyon érdekelt, hogy egy klasszikus vonalvezetésű krimi szüzséjével mit tudok kezdeni – mondja, hozzátéve, hogy a technikai, elbeszélésmódbeli kihívások izgatják általában, szívesen kísérletezik, bár azért az nem valószínű, hogy legközelebb épp egy Bergman-féle hálószobadrámával álljon elő. Látomásos urban fantasyket, krimit thrillerrel vegyítő horrorsztorikat annál inkább várhatunk tőle akár novella formájában is. A Pinky kapcsán eszünkbe juthat a Mechanikus narancs vagy épp a Meztelen ebéd: ami ezeknél a tej vagy a bogárpor, hasonló lesz a Pinkyben az alkoholos ital. Isznak belőle kicsit, és máris beindulnak a szereplők, érkeznek a fordulatok – még ha Sepsi ezt nem gondolná is egy „echte tripes szövegnek”.
– A drogban sosem maga a trip érdekelt, sokkal inkább, hogy a szereplőnek mit jelent. Megint a menekülésnél vagyunk: valamiféle kiutat ígérő anyag lesz, amelyről tudod, ha használod, belepusztulsz, és mégis – jegyzi meg. Gyengeségből fordulnak hozzá, miután nem érzik elég erősnek az identitásukat, és inkább egy másikat keresnének? – kérdezzük. – Nem a gyengeség a jó szó erre, inkább az, hogy a karaktereim kevésnek tartják a rájuk osztott szerepmintákat, semmi nem elég jó, semmi nem elég otthonos. És akkor nem külső kiutat keresnek, hogy mondjuk elmennek három várossal arrébb, hanem elkezdik a saját identitásuk átalakítani – teszi hozzá.
Az Ördögcsapás már igazi ifjúsági mű, olyasmi, amit Sepsi maga szeretett volna olvasni 16-17 évesen. Úgy is, hogy húszéves koráig bizalmatlanul tekintett az ifjúsági irodalomra. – Úgy voltam vele, hogy minek olvassak ilyet, amikor megkaphatom az igazi, kemény cuccot is? – mondja. A jelenség Az éhezők viadalánál kezdte csak jobban érdekelni. – Annyi a fontos, hogy ne nézd hülyének az olvasót, nem kell gügyögni, szépelegni vagy folyton lóbálni a tanulságot – jegyzi meg. Egyben a karakterek és az általuk beszélt nyelv szintjén is autentikus közeget akart teremteni, „ahol nem az érződik, hogy egy harmincas csávó fantáziál a tizenévesek szexuális életéről”.
Ray Bradbury történetéhez, a Gonosz lélek közeleg-hez hasonlóban gondolkozott először: „underdog kamaszok mennek a pusztaságban, és mint sok klasszikus ifjúsági regényben, szembekerülnek a gonosszal”.
Hamar rájött viszont, hogy a közeg, amellyel dolgozik, ledobja magáról ezt a fajta sikertörténetet, és ezek a 17 éves, reménytelen helyzetben lévő kamaszok nemigen győzhetnek egy ilyen ördögi erővel szemben. – Pár árnyalattal sötétebb lett a sztori, mint terveztem. Először még azt hittem, egy frankó utazós eszképista szöveg lesz belőle, aztán a végére az jött ki, mennyire lehetetlen egy ilyen típusú nagy kaland – teszi még hozzá.
