Gyíklapaji történetek: fantasy az egyre szürkülő magyar vidéken

Első regényét Tandori Dezső köszöntötte, most pedig ifjúsági regényt írt Sepsi László. Interjú.

Hozzátéve, hogy ez számára szigorúan esztétikai szempontból érdekesebb, mint önmagában az az állítás, hogy nyomor van. „Tudom, hogy az van, onnan jövök.”

A gimnáziumot még Szolnokon végezte, és evidens volt, hogy utána egyetemre kell menni. –Munkáscsaládból származom, és kezdettől úgy neveltek minket, hogy tanulni kell, mert csak úgy lehet belőlünk valami. Jött is a film szak, tanulmányok a Filmvilágban, Prizmában, novellák folyóiratokban, aztán tavaly az újabb regény, a Pinky.

– A Pinkynél nagyon érdekelt, hogy egy klasszikus vonalvezetésű krimi szüzséjével mit tudok kezdeni – mondja, hozzátéve, hogy a technikai, elbeszélésmódbeli kihívások izgatják általában, szívesen kísérletezik, bár azért az nem valószínű, hogy legközelebb épp egy Bergman-féle hálószobadrámával álljon elő. Látomásos urban fantasyket, krimit thrillerrel vegyítő horrorsztorikat annál inkább várhatunk tőle akár novella formájában is. A Pinky kapcsán eszünkbe juthat a Mechanikus narancs vagy épp a Meztelen ebéd: ami ezeknél a tej vagy a bogárpor, hasonló lesz a Pinkyben az alkoholos ital. Isznak belőle kicsit, és máris beindulnak a szereplők, érkeznek a fordulatok – még ha Sepsi ezt nem gondolná is egy „echte tripes szövegnek”.

– A drogban sosem maga a trip érdekelt, sokkal inkább, hogy a szereplőnek mit jelent. Megint a menekülésnél vagyunk: valamiféle kiutat ígérő anyag lesz, amelyről tudod, ha használod, belepusztulsz, és mégis – jegyzi meg. Gyengeségből fordulnak hozzá, miután nem érzik elég erősnek az identitásukat, és inkább egy másikat keresnének? – kérdezzük. – Nem a gyengeség a jó szó erre, inkább az, hogy a karaktereim kevésnek tartják a rájuk osztott szerepmintákat, semmi nem elég jó, semmi nem elég otthonos. És akkor nem külső kiutat keresnek, hogy mondjuk elmennek három várossal arrébb, hanem elkezdik a saját identitásuk átalakítani – teszi hozzá.

 Az Ördögcsapás már igazi ifjúsági mű, olyasmi, amit Sepsi maga szeretett volna olvasni 16-17 évesen. Úgy is, hogy húszéves koráig bizalmatlanul tekintett az ifjúsági irodalomra. – Úgy voltam vele, hogy minek olvassak ilyet, amikor megkaphatom az igazi, kemény cuccot is? – mondja. A jelenség Az éhezők viadalánál kezdte csak jobban érdekelni. – Annyi a fontos, hogy ne nézd hülyének az olvasót, nem kell gügyögni, szépelegni vagy folyton lóbálni a tanulságot – jegyzi meg. Egyben a karakterek és az általuk beszélt nyelv szintjén is autentikus közeget akart teremteni, „ahol nem az érződik, hogy egy harmincas csávó fantáziál a tizenévesek szexuális életéről”. 

Ray Bradbury történetéhez, a Gonosz lélek közeleg-hez hasonlóban gondolkozott először: „underdog kamaszok mennek a pusztaságban, és mint sok klasszikus ifjúsági regényben, szembekerülnek a gonosszal”.

Hamar rájött viszont, hogy a közeg, amellyel dolgozik, ledobja magáról ezt a fajta sikertörténetet, és ezek a 17 éves, reménytelen helyzetben lévő kamaszok nemigen győzhetnek egy ilyen ördögi erővel szemben. – Pár árnyalattal sötétebb lett a sztori, mint terveztem. Először még azt hittem, egy frankó utazós eszképista szöveg lesz belőle, aztán a végére az jött ki, mennyire lehetetlen egy ilyen típusú nagy kaland – teszi még hozzá.