Bevallom, soha nem tudtam, hogy Chris Cornellt a rock legnagyobb énekesének szavazták meg a Guitar World olvasói. Azt sem tudtam, hogy negyedik volt az amerikai Hit Parader magazin „minden idők legjobb 100 énekesének listáján”, hogy kilencedik volt a Rolling Stone magazin „minden idők legjobb énekesei listáján” és hogy tizenkettedik volt az MTV „22 legszenzációsabb hangja” versenyében. És azt sem tudtam, hogy négyoktávnyi hangterjedelme van. Illetve volt: Chris Cornell, a Soundgarden énekese ugyanis 2017. május 18-án meghalt. 52 éves volt.
Azért nem tudtam, mert beszéljünk akármelyik formációról, ahol énekelt, ezeknek a számoknak és adatoknak egyszerűen nem volt jelentőségük. Annak már annál inkább, hogy Cornell hogyan énekelt. Ehhez minden elcsépelt jelző és elhasznált klisé helyett egy személyes történetet osztanék meg.
Három éve volt szerencsém élőben látni a Soundgardent, az egyik régi kedvenc zenekaromat. Amikor pedig először látok „régi, kedvenc zenekarokat”, akkor mindig izgulok. Mert ha mormoló, kedvtelen, zsémbes primadonnákat látok ténferegni a színpadon, akkor az egy kicsit olyan, mintha valaki az arcomba mondaná, hogy hiába voltál fiatal. 2014-ben azonban, a világ legnagyobb nyugalmával sétáltam oda az ausztriai Nova Rock kisebbik színpadához, amikor kezdett a Soundgarden. Pontosan tudtam, hogy itt egy tökéletes rockbandát fogok látni. Így is lett, úgyhogy nem fakult a varázs: a Black Hole Sun szürreális klipjétől ma is kiráz a hideg, a Superunknown lendületéből és ki tudja, honnan érkező sikolyaiból bármikor erőt tudok venni, a The Day I Tried To Live tébolyító örvényében ma is el tudok veszni.
Ha pedig megnézem azt a 20 perces felvételt a YouTube-on, amit még 1992-ben (réges-régen egy videómegosztók előtti galaxisban) rögzítettek, akkor elhiszem azt is, hogy a zene tényleg megváltoztatja az emberek életét. Elég ehhez megnézni a koncert közönségét: ők nem csak szórakoznak, nem csak jól érzik magukat, ahogy a zenészek sem csak zenélnek. Állást foglalnak valami mellett? Vagy lázadnak valami ellen netán? Milyen elcsépelt szavak lettek azóta ezek.
Hagyjuk is őket békén.
Ez volt, ezt tudta a grunge, ez a Seattle-ből, ebből az esős, borús városból kiinduló stílus, ami kicsit punk, kicsit rock, kicsit szakadt, kicsit vad, kicsit szomorú. Pont ellentéte, mégis vegytiszta terméke a kilencvenes éveknek, a kornak, „mely szülte őt”.
Ahogy ezek az idők elmúltak, Cornell is próbált továbblépni. Írt szép és borongós szólólemezeket (meg egy kissé félresikerült, popbabérokra törőt), írt elképesztően sikeres filmbetétdalt James Bond-filmhez (Casino Royale – You Know My Name), készített megkapóan zabolázatlan lemezt a Rage Against The Machine frontember nélkül maradt tagjaival, ez volt az Audioslve. De a 2010-es évekre mégis visszatért a Soundgardenbe, ami tulajdonképpen sosem oszlott fel, csak pihent egy picit. Visszatérő lemezük, a King Animal remekül sikerült, és állítólag dolgozgattak a folytatásán.
Mégsem kerek életmű ez. Nemcsak azért, mert Chris Cornell hangja semmit sem kopott az évtizedek alatt, hanem azért is, mert úgy látszott, hogy ez az ember megöregedve, egy szál gitárral is úgy énekli majd le a csillagokat az égről, hogy sokkal fontosabb dolgok jutottak volna közbe eszembe, mint négy átkozott oktáv. De nem. Ebből már csak a lemezek maradtak, meg a csatakos, tomboló arcok, de azok már csak a YouTube-on.
Ég veled, Chris!
