Hagyjuk is őket békén.
Ez volt, ezt tudta a grunge, ez a Seattle-ből, ebből az esős, borús városból kiinduló stílus, ami kicsit punk, kicsit rock, kicsit szakadt, kicsit vad, kicsit szomorú. Pont ellentéte, mégis vegytiszta terméke a kilencvenes éveknek, a kornak, „mely szülte őt”.
Ahogy ezek az idők elmúltak, Cornell is próbált továbblépni. Írt szép és borongós szólólemezeket (meg egy kissé félresikerült, popbabérokra törőt), írt elképesztően sikeres filmbetétdalt James Bond-filmhez (Casino Royale – You Know My Name), készített megkapóan zabolázatlan lemezt a Rage Against The Machine frontember nélkül maradt tagjaival, ez volt az Audioslve. De a 2010-es évekre mégis visszatért a Soundgardenbe, ami tulajdonképpen sosem oszlott fel, csak pihent egy picit. Visszatérő lemezük, a King Animal remekül sikerült, és állítólag dolgozgattak a folytatásán.
Mégsem kerek életmű ez. Nemcsak azért, mert Chris Cornell hangja semmit sem kopott az évtizedek alatt, hanem azért is, mert úgy látszott, hogy ez az ember megöregedve, egy szál gitárral is úgy énekli majd le a csillagokat az égről, hogy sokkal fontosabb dolgok jutottak volna közbe eszembe, mint négy átkozott oktáv. De nem. Ebből már csak a lemezek maradtak, meg a csatakos, tomboló arcok, de azok már csak a YouTube-on.
Ég veled, Chris!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!