A csapatmozgásokat, csatajeleneteket színészek és katonai hagyományőrzők idézik meg a film illusztrációs jeleneteiben, míg az olykor rögtönzött támadások mögötti katonai logikát szakértő történészek kommentárja teszi érthetővé. Emellett korabeli feljegyzések, többek között Molnár Ferenc haditudósításai révén is átélhető a limanovai győzelem. A filmben édesapja emlékeit Ujhegyi Béla tavaly elhunyt fia, Ujhegyi János osztja meg a nézőkkel, míg a mai napig Lengyelország megmentőjeként tisztelt Muhr Ottmárról unokája, Muhr Albert beszél.
A huszár fegyvernem az első világháború kitörésekor már mintegy ötszáz éves múltra tekintett vissza, elavult, a lövészárkokból tüzelő gyalogosokkal szemben szinte tehetetlen volt. A lovassági szablyát gyalogos közelharcban nem lehetett használni, a huszárok rövid puskáihoz, karabélyaihoz nem volt szurony, amely kézitusához nélkülözhetetlen. A kozákok mégis rettegve tisztelték a magyar huszárokat, a „vörös ördögöket” halálfélelmet nem ismerő, eszeveszett bátorságuk miatt: a háború elején ugyanis kivont karddal rohantak az orosz géppuskatűzbe. Az augusztus 17-i gorodoki halálrohamról például Alekszej Bruszilov orosz tábornok jegyezte fel: „A magyar lovasság, mikor Gorodok elé ért, zárt alakzatban csatarendbe fejlődött, és felderítés nélkül, semmivel sem törődve ebben a célszerűtlen alakzatban gyalogságunkra rohant. Tüzérségünk élénk tüze, majd gyalogsági sortűz fogadta az őrülten bátor, de eszeveszett rohamot.” Ugyanerről az eseményről Keller gróf, orosz dragonyos főhadnagy úgy emlékezett: „Ilyen hősiességet és ilyen hajmeresztő könnyelműséget még a legöregebb, több háborút megjárt katonáink sem láttak. Mindenki odavolt. A gépfegyvereket irányító tisztek közül többen sírva fakadtak.”
