Két női sors és azon keresztül két ország történelme elevenedik meg a budapesti Koreai Kulturális Központ Betekintés párhuzamos életekbe című kiállításán. A két fiatal fotós, a koreai Jon (Youn) Mimi és a magyar Pályi Zsófia nagymamáik életét felidézve mesél időről, folytonosságról és elmúlásról.
A tárlat a megrázóan intim közelségtől jut el a történelmi távlatokig. A felvételeken kibontakozó történetek személyessége miatt a sok millió ember életét felforgató eseményeket szinte belülről láthatjuk. Mintha a fotósok képein az ősök tekintetével találkoznánk. A kiállítás így óhatatlanul is felidézi József Attila sorait: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem.”
Jon Mimi Szöulban született, a mai napig a dél-koreai fővárosban él, tanít és dolgozik. Műveit számos kiállításon mutatták be Londontól San Franciscóig, Szingapúrtól Houstonig. A budapesti tárlaton nagymamájáról, a most kilencvenéves Szon Szujonról (Sohn Suyeon) készített alkotásai láthatók. A felvételek a nő életét dokumentálják fiatalkorától a jelenig. A fotók nagy részét természetesen nem az unoka készítette, ám mivel a fénykép Jon számára nem pusztán a valóság imitációja, hanem önálló történettel rendelkező anyagiság, a régi családi felvételek a művész értelmezésében újraalkotják a képek eredeti jelentését.
„Gyakran mondják, hogy a múlt a jelen tükre – írja a kiállítás anyagáról a fotós. – A nagymamám életéből megismert nők képei tükröződnek bennünk most és a jövőben is. A mi életünk az ő életük folytatása.”
Bár a képek látszólag hétköznapi szituációkat örökítenek meg, Szon Szujon valójában egy tragikus sorsú ország történelmének szemtanújaként jelenik meg rajtuk. Átélte a japán megszállást, a koreai háborút, az ország két részre osztását, a diktatúra éveit, majd a demokratizálódást. A mindennapi cselekvések, az egyszerű életképek, a portréfotók így elszakadnak az egyetlen tekintettől, és egy korszak lenyomataivá válnak.
Jon Mimit elsősorban a női sors, az elmúlt évtizedek asszonyainak élete foglalkoztatja. A felvételeit úgy dolgozta át, ahogyan a múlt átszövi a jelent. A viszontagságos időkben a nők küzdöttek a családjukért és saját magukért, ám közben a szigorú társadalmi konvenciók fogságában éltek, az érzelmeiket sem fejezhették ki. Az átalakított képekkel a fotós éppen ezeket a mélyre temetett érzéseket hozza felszínre. Üveggyöngyökkel takarja el a képen szereplő nők arcát, összegyűrt portrékon mutatja be a nagymamáját, hímzett motívumokkal díszíti a felvételeket, amelyek között arany könnycseppek bukkannak fel. „Ezeknek a női életeknek a súlya egyedülálló” – fogalmaz a fotós. És ez a súly szinte magával ránt bennünket a múltba.
Akárcsak Pályi Zsófia munkáin, amelyek szintén személyes indíttatásúak, ő is a saját nagymamája életét tárja elénk. Posta Katalin 1919-ben született, felnőtt nőként élte át a háborút, 1956-ot. Az ötvenes években két gyermeknek adott életet, majd nyugdíjazásáig pénzügyi előadóként dolgozott. Férjét 59 évnyi házasság után veszítette el. Utolsó éveiben unokái és dédunokái nyújtottak mindennapi örömöt számára. 2014-ben, 95 éves korában hunyt el.
Pályi Zsófia kilenc éven át dolgozott az Origo hírportálnak, ma már elsősorban magazinoknak készít képeket, munkásságát számos díjjal ismerték el itthon és külföldön egyaránt. A kiállításon szereplő felvételei, akárcsak Jon Mimi alkotásai, a múlt jelenvalóvá tételére koncentrálnak. Ám míg a koreai művész a mindennapok valóságában rejlő metafizikait kutatja, addig Pályi Zsófia a családi kötelék bemutatására vállalkozik. Az ő mementója a gyermekek, unokák, dédunokák emlékezete, és mindaz, ami ebből megjeleníthető a fotókon. Bár a kiállítás e felében a felvételek nem műalkotásként, nem formálható anyagként, hanem az emlékek megtestesüléseként, hagyományos családi fényképként jelennek meg, a női életek súlya ezeken is pontosan érzékelhető. Az idilli környezet és a boldogságot sugárzó jelenetek mögött ott van minden nehézség, fájdalom és küzdelem, amiről, ahogy a fotós írja, hajlamosak vagyunk elfeledkezni.
A megközelítésmódok különböznek, a szándék azonban egyforma, mindkét művész azt a folyamatosságot keresi, amely a saját életüket a múlthoz köti. Bár a női életek súlya az eltérő történelmi korokban különböző, mindannyian egy irányba gravitálnak. A hagyomány, az ősök tisztelete nem valami avítt gesztus, hanem a jelen megélésének elengedhetetlen feltétele. Függetlenül attól, hogy valaki Szöulban vagy Budapesten él.
Erre a párhuzamosságra utal az elmúlás ábrázolása is. Mindkét fotós hétköznapi tárgyakban ragadja meg az időskori kiszolgáltatottságot és magányt. Egy sámli, egy pohár, benne a műfogsorral, egy apró szentkép a falon, egy fonott kosár, egy seprű, egy vászonbatyu. Mintha ez a listaszerű felsorolás az életből való kilépés előtti csomagolást jelenítené meg. Számba veszik egy ember életének utolsó tárgyait, amelyek még az élethez kötik őket, ám amelyek puszta jelenlétükkel is az elkerülhetetlen távozásról üzennek.
A kiállítás utolsó traktusában a fotók megelevenednek, képernyőkön futó filmeken járhatjuk végig újra a történelmi kontextusba ágyazott életutakat. Az utolsó két képernyőn az élet hullámait látjuk: egy csordogáló patak köveken felhabzó vizét, mellette az ágyában fekvő Szon Szujont. A mozgóképpár költői összefoglalása a kiállításnak, néhány apró mozdulatba és a víz zubogásába sűríti az emlékezést, az időt, a folytonosságot, az elmúlást.
Amikor belépünk a kiállítás terébe, az első, amivel találkozunk, egy hosszú selyemruha, amely az első fényképből kinyúlva valósággá válik, úgy hullik a lábunk elé. Ez az anyag csalogat minket a tárlat belsejébe, rajta keresztül érkezünk a fotókon dokumentált történetekbe, amelyektől az élet hullámain veszünk búcsút a kiállítás végén. Csakhogy az elrendezés koncepciójának hála – a kurátor Kim Kjungran volt – a selyemruha hullámai és az utolsó képernyőn megállíthatatlanul csobogó patak szinte egymásba szaladnak, az élet örök körforgásában felidézve az alkotók vágyát arra, hogy megtalálják a folytonosságot a nagymamájuk nemzedéke és a saját életük között.
A kiállítás június 2-áig látható a Koreai Kulturális Központban, ezt követően továbbutazik Dél-Koreába.
