Már majdnem a feledés homályába merült a mindennapos éneklés ügye a köztudatban, amikor idén húsvétkor bejelentette Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, hogy a kormányzati ciklus végére minden iskolában lesz pianínó, ahol még nincs ilyen hangszer, ezeket pedig a kormánytól – valójában az adófizetők pénzéből – ajándékba kapják az intézmények. Bár az ének-zenei képzés hatékonyságának növelésére tett kezdeményezéseket értékeli a szakma, a megoldások irányába vivő ötleteket még az énektanárok többsége is inkább kétségbeesett kapkodásnak, mint átgondolt koncepciónak érzi. Ennek ellenére valószínűleg ott, ahol megvan a kellő igény és a felkészült tanár, egy pianínó érzékelhető minőségi változást hozhat a gyerekek életében.
Talán az sem véletlen, hogy a mindennapos éneklés előkészítésére létrehozott bizottság sem sűrűn hallatja a hangját, és bár kétségtelenül folyamatosak az egyeztetések, finomhangolások ez ügyben, a kész tanterv a mai napig nincs az asztalon, noha az eredeti bejelentés szerint az idei Kodály-évre szánták a bevezetését. Kicsit úgy is tűnik, mintha kényszerszünetet rendeltek volna el az ügyben, valószínűleg a kormányzat sem próbálja majd a kampányfinisben erőltetni a témát, amely minden jó szándék ellenére – elsősorban a félrevezető médiavisszhangnak köszönhetően – ellenkezést váltott ki a többségből. Talán maga az elnevezés sem szerencsés, hiszen kezdettől nem arról volt szó, hogy a testnevelés mintájára heti öt énekórát tartsanak az iskolák, sokkal inkább arról, hogy az énekkarok úgynevezett védett sávba kerüljenek, az énekórákat kizárólag szaktanárok tartsák, és az éneklés pozitív hatásainak fontosságára felhívják a figyelmet.
Utóbbit sokan, sokszor felsorolták már, annyit azonban már a statisztikákból is pontosan tudhatunk, hogy az énektagozatos osztályok tanulmányi eredményei látványosan jobbak, és ezekben a közösségekben magatartásproblémák is jóval kisebb mértékben fordulnak elő. Persze jelenleg Magyarországon csak a két „szélsőség” van jelen: létezik egy-két ének-zene tagozatos elitintézmény, ahol mintegy kivételes módon megvalósulhat a mindennapos éneklés az óraszámok tekintetében is, ők adják a magyar gyermekkarok zászlóshajóit, az összes többi iskola pedig többnyire heti egy énekórával kénytelen beérni.