Mire lehet jó egy iskolai pianínó?

Ahol megvan a kellő igény és a felkészült ének-zene tanár, az minőségi változást hozhat a gyerekek életében

Már majdnem a feledés homályába merült a mindennapos éneklés ügye a köztudatban, amikor idén húsvétkor bejelentette Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, hogy a kormányzati ciklus végére minden iskolában lesz pianínó, ahol még nincs ilyen hangszer, ezeket pedig a kormánytól – valójában az adófizetők pénzéből – ajándékba kapják az intézmények. Bár az ének-zenei képzés hatékonyságának növelésére tett kezdeményezéseket értékeli a szakma, a megoldások irányába vivő ötleteket még az énektanárok többsége is inkább kétségbeesett kapkodásnak, mint átgondolt koncepciónak érzi. Ennek ellenére valószínűleg ott, ahol megvan a kellő igény és a felkészült tanár, egy pianínó érzékelhető minőségi változást hozhat a gyerekek életében.

Talán az sem véletlen, hogy a mindennapos éneklés előkészítésére létrehozott bizottság sem sűrűn hallatja a hangját, és bár kétségtelenül folyamatosak az egyeztetések, finomhangolások ez ügyben, a kész tanterv a mai napig nincs az asztalon, noha az eredeti bejelentés szerint az idei Kodály-évre szánták a bevezetését. Kicsit úgy is tűnik, mintha kényszerszünetet rendeltek volna el az ügyben, valószínűleg a kormányzat sem próbálja majd a kampányfinisben erőltetni a témát, amely minden jó szándék ellenére – elsősorban a félrevezető médiavisszhangnak köszönhetően – ellenkezést váltott ki a többségből. Talán maga az elnevezés sem szerencsés, hiszen kezdettől nem arról volt szó, hogy a testnevelés mintájára heti öt énekórát tartsanak az iskolák, sokkal inkább arról, hogy az énekkarok úgynevezett védett sávba kerüljenek, az énekórákat kizárólag szaktanárok tartsák, és az éneklés pozitív hatásainak fontosságára felhívják a figyelmet.

Utóbbit sokan, sokszor felsorolták már, annyit azonban már a statisztikákból is pontosan tudhatunk, hogy az énektagozatos osztályok tanulmányi eredményei látványosan jobbak, és ezekben a közösségekben magatartásproblémák is jóval kisebb mértékben fordulnak elő. Persze jelenleg Magyarországon csak a két „szélsőség” van jelen: létezik egy-két ének-zene tagozatos elitintézmény, ahol mintegy kivételes módon megvalósulhat a mindennapos éneklés az óraszámok tekintetében is, ők adják a magyar gyermekkarok zászlóshajóit, az összes többi iskola pedig többnyire heti egy énekórával kénytelen beérni.

Az utóbbi időben a pedagógia programmal összhangban megindulhatott akár kettő is, felmenő rendszerben alsóban, de az énekkarok sok helyen még így is más tanóra alóli felmentés árán vagy délutáni foglalkozás keretében zajlanak, ha pedig ilyen mostohák a körülmények, meglehetősen alacsony hatékonysági mutató mellett történnek meg ezek a foglalkozások.

Ahogy minden tantárgynak, úgy az éneklésnek is a kulcsa a jó szakember, aki készségfejlesztéssel, motivációval még az átlagos adottságú gyermekekből is színvonalas kórust szervezhet. Talán éppen ez az egyik legnagyobb probléma, az ének-zene oktatás – az évtizedek távlatából módszeresnek tűnő – szétverése mellett sokan lemorzsolódtak, sokan pedig belefásultak a meg nem becsültség érzésébe, hiszen tény, egy átlagos iskola átlagos tanári karában az énektanár valahol a ki nem mondott ranglétra legalján helyezkedik el, különösen a szülők és a gyerekek szemében. Pedig nem így indult a magyar zeneoktatás, amely gyakran hivatkozik még ma is Kodályra. Kodály elképzelése egyébként görög mintára a testnevelést is mindennapos szükségletnek tartotta, ahogy az éneklést is. A heti 5 óra viszont még a fénykorban is csak a tagozatokon működött, máshol heti kettőt tartottak. Jelenleg is a heti kettő a reális elképzelés, ennél többel még véletlenül sem lenne szerencsés megterhelni az így is magas óraszámot.