„Az irodalmi életben is megszűnt a kollegialitás. [ ] Magunkra maradtunk” – olvashattuk a Műút szerkesztőségének keserű közleményét április végén. A miskolci irodalmi lap munkatársai azután tették közzé sommás véleményüket a Facebookon, hogy kiderült, a szellemi műhely egy fillért sem kapott a vidéki irodalmi folyóiratoknak szánt csaknem 1 milliárd forintos, különleges állami támogatási keretből. Az eset tanulságai jócskán túlmutatnak egyetlen lap kilátástalan helyzetén, és a kulturális mecenatúra súlyos hiányosságaira hívják fel a figyelmet.
A Magyar Narancs nyomán mi is megírtuk, hogy a hazai folyóirat-támogatási rendszerhez mérten csillagászati összeggel, 960 millió forinttal segített volna a kormány a vidéki lapokon. A pénz fele azonban végül öt budapesti folyóirathoz – a Kortárshoz, a Hitelhez, a Magyar Naplóhoz, a Magyar Szemléhez, illetve a Kerényi Imre nevével fémjelzett Magyar Krónikához – került, míg olyan jelentős vidéki szellemi műhelyek, mint a veszprémi Ex Symposion, illetve a miskolci Műút, egy fillért sem kaptak.
A támogatási összeg a Nemzeti Művelődési Intézet költségvetésében bukkant fel, ám mivel az intézmény idén január 1-jével a Lakiteleki Népfőiskolához került, a Lezsák Sándor-féle kft. döntött az elosztásáról.
„Tavaly év végén hallottunk először a támogatási keretről” – mondta el lapunknak Zemlényi Attila, a Műút főszerkesztője. Mivel hivatalosan senki sem tájékoztatta a lapot a pályázati feltételekről, levelet írtak a Nemzeti Művelődési Intézetnek. Első megkeresésükkor, 2017. január 19-én még arról írt az NMI a hivatalos válaszlevelében, hogy „a vidéki folyóiratok támogatását érintő eljárásrend kialakítása, ütemezése jelenleg még folyamatban van”. Ismételt érdeklődésükre március 28-án már arról tájékoztattak, hogy „a támogatásra kapott keretösszeg már az első megkeresésének időpontjában felhasználásra került”.
Észak-Magyarországon, Európa egyik legszegényebb régiójában hoztunk létre egy jelentős szellemi műhelyet. A Műút szerkesztőinek tevékenysége egy művelődési intézmény teljesítményével vetekszik. Az utánpótlás-neveléstől az irodalmi táborokon és felolvasásokon át a színházi estekig számtalan eseményt szerveztünk az elmúlt esztendőkben Magyarországon és a határon túl egyaránt. Volt olyan év, amikor 200 programunk valósult meg. Ezért is döbbentett meg bennünket, hogy az állam nem tartotta támogatásra érdemesnek, amit csinálunk.
A főszerkesztő hangsúlyozta, bár a szerkesztőségi állásfoglalás rendkívül keserű lett, azóta kiderült, hogy igenis létezik szolidaritás az irodalmi életben. Szervezetek, így a Fiatal Írók Szövetsége és József Attila Kör, illetve számos szerzőjük is felajánlotta a segítségét. Keserűségük oka azonban a gesztusértékű támogatások ellenére is figyelemfelkeltő. „Több olyan lap is szerepelt az államilag támogatottak között, amelyekkel szoros kapcsolatban állunk, és úgy gondoltuk, hogy ha értesülnek egy ilyen lehetőségről, akkor nem tartják magukban a hírt. Persze egy folyóirat szerkesztése állandó kötéltáncot jelent, így senkit sem ítélhetünk el azért, mert elfogadott egy komoly állami támogatást. Nem ez a probléma, és még csak nem is az, hogy rólunk elfeledkeztek. Az alapvető baj az, hogy ez nem demokratikus módon elnyerhető összeg volt. Nem pályázati úton osztották szét a pénzt, ahol elvileg mindenki egyenlő feltételekkel indult volna, hanem egy ki tudja, milyen lista alapján. Így még az esélyt is elvették tőlünk.”
Az eset a hazai kulturális mecenatúra alapvető problémáira világít rá. Miközben a Nemzeti Kulturális Alap támogatási rendszere egyre kiszámíthatatlanabbá válik, és a folyóiratok már a működéshez is alig elegendő pénzekre sem mindig számíthatnak, addig a kormány bőkezűen oszt szét az NKA költségvetésénél jóval magasabb összeget jórészt baráti alapon. És a támogatás címéhez képest abszurd módon: vidéki műhelyek helyett budapesti lapoknak.
Az esettel kapcsolatban megkerestük a Lakiteleki Népfőiskolát is, múlt héten írt levelünkre egyelőre nem kaptunk választ.
