Ennek fényében kicsit feszengve vártam a pillanatot, hogy újra találkozhassam életem legmeghatározóbb zenekarával. A csapat a két előzenekar után pontban háromnegyed kilenckor csapott a billentyűkbe. A kezdő dal a komor hangzású Going Backwards volt, amit a jóval játékosabb So much Love követett. A hangzás döbbenetes volt, brutális erővel szólaltak meg a hangszerek. Dave Gahan jobb időket megélt Iggy Popként rángatózott végig a színpadon, Martin Gore legtöbbször a gitárját bűvölte, Andy Fletcher a napszemüvege mögé bújva pásztázta a közönséget a szintetizátorai mögül, Peter Gordeno billentyűs rezzenéstelen arccal csinálta végig a közel kétórás bulit, Christian Eigner pedig vadul püfölte a dobokat, amikor tehette. Az ő szerepe nem volt annyira fajsúlyos, mint az előző turnékon. Ne feledjük: a Depeche Mode dalait gépekre írták, az akusztikus hangszerek itt inkább elvesznek a produkcióból, mintsem hozzátennének.
Az Ultra húzódala, a Barrel of a Gun olyat szólt, hogy a mellettem álló kolléga szíve majd kiesett a helyéről. Középtájt próbáltunk helyet keresni emiatt, ha már szétrobban a fülünk, robbanjon mindkettő alapon. A színpadot a megszokott hatalmas kivetítő díszítette, amin legtöbbször a zenekar vizualitásáért is felelős holland fotós, Anton Corbijn kisfilmjei peregtek. Az albumverzióban játszott In your Room felejthetetlen képkockái még mindig a szemem előtt peregnek.
A setlist eklektikusra sikeredett, az említetteken kívül rengeteg új dal került be a repertoárba: a Cover me, a Poison Heart és a Where’s the revolution is többek között. A Viloator koncertkedvencei közül sajnos csak a World in my Eyest, az Enjoy the Silence-t és a Personal Jesust játszották. A klasszikusok között ott volt a koncertkedvenc Stripped, a Walking in my Shoes és az Everything Counts is. Martin Gore az 1986-os Question of Lusttal és az 1997-es Ultra érzelmes dalával, a Home-mal tarkította a koncertet, amit a ráadásban az örök klasszikus Somebody követett tőle. Dave Gahan nemrég leküzdött betegsége ellenére remek formában volt. A magyar rajongók külön is köszöntötték a zenekart: a Never Let me Down Again karlengetős részénél előkerültek a fehér kesztyűk. Remek pillanata volt ez a bulinak.
