Tanácsom a kezdő színészeknek: hagyják el a pályát!

Forgatott Spielberggel, befogadta a francia színház, s eljátszotta nemrég a legkülönösebb lengyel festőt.

− Az utolsó családnak milyen fogadtatása volt Lengyelországban?
− Több mint félmillió nézője volt eddig, ami művészfilm esetében nálunk is hatalmas siker. Rengetegszer megállítanak az utcán és gratulálnak. Öreg róka vagyok, meg tudom már különböztetni az igazat a hamistól: ezek az elismerő gesztusok tényleg szívből jönnek.

− Mintegy ötven filmet forgatott eddig. Milyen szereptípusokat kedvel a leginkább?
− Olyan karaktereket szeretek megformálni, amelyek a személyiségemtől a lehető legtávolabb állnak. Ha eljátszhatnám Hannibált, a pun hadvezért, nagyon boldog lennék! A legközelebb azokhoz állok, akik a legtávolabb vannak tőlem: ez a művészi hitvallásom, szerintem ez a színészet lényege. Sajnos a filmművészetben, a színházban is az uralkodó szemlélet az, hogy a színész magamutogató módon azt vigye a közönség elé, benne milyen problémák lakoznak, mennyire szenved: széttépem a májamat, a szívemet, figyeljetek rám, enyém a világ legnagyobb fájdalma! Egy fenét! Toleráns vagyok, elfogadom, hogy létezik ez a szemlélet, de én teljesen másban hiszek.

− Az ön pályáját erősen meghatározza, hogy Andrzej Wajdával tíz filmet forgatott – Wajda-színésznek is tartják −, A karmesterben nyújtott alakításáért még Ezüst Medvével is kitüntették Berlinben. Kezdő színészként hogyan tudott a rendezőóriás látóterébe kerülni?
− Andrzej Wajda azon kevés lengyel rendezők közé tartozott, akik minden évben elmentek a színművészeti főiskola vizsgaelőadásaira. Ott ismertük meg egymást, a diplomaosztó után pedig főszerepre kért fel, Anna Prucnal partnerének. Ireneusz Iredyński novelláját vittük volna filmre, amiből semmi sem lett. A forgatókönyvből semmire sem emlékszem, csupán egy furcsa jelenet maradt meg bennem: egy icipici vasútállomáson ülök egy sarokban egy padon, miközben egy hatalmas pókhálóval vagyok betakarva. Wajdát sem akkor, sem később nem kérdeztem meg arról, hogy mi is volt ez az egész. A következő, már megvalósult közös filmünk Az ígéret földje volt. Életem alakulásában Wajda abban is döntő szerepet játszott, hogy több filmszerep után a nyolcvanas évek elején színházi feladattal is megbízott, amikor Párizs mellett, Nanterre-ben rendezett. Mikor Párizsba mentem, meg sem fordult a fejemben, hogy nem megyek haza, de aztán kihirdették a szükségállapotot Lengyelországban, s én harminchárom évig maradtam. Sławomir Mrożek pedig, aki akkor már hosszú ideje Párizsban élt, viccesen a kuzinjává is fogadott.

− Párizsban a Comédie Française örökös tagja lett, amit mindössze három nem francia színész mondhat el magáról. Kivételesen nem az emlékezetes előadásokról, pályatársakról vagy rendezőnagyságokról kérdezném, inkább arról, hogyan tudta elsajátítani ilyen jól a nyelvet. Az akcentusa miatt sok tehetséges színész vérzett el külhonban.
− Munka, munka, munka. Persze színházi munka. Az is kellett a sikerhez, hogy olyanokkal dolgozhattam együtt, akik kivételesen jól beszéltek franciául. Ha valaki a létra alacsony fokán áll, és valóban fel akar kapaszkodni, az nagyon sok mindent megtesz. Egy időben sok lengyel színész kiment nyugatra, Olgierd Łukaszewicz németül, Jerzy Stuhr olaszul játszott, mi hárman Az ígéret földjéből − Daniel Olbrychski, Wojciech Pszoniak és én – pedig franciául, sőt én angolul is. Fiatal farkasokként be akartuk futni egész Európát, sikert akartunk. Fűtött minket a hetvenes-nyolcvanas évek rettenetes nagy energiája, amelyet olyan rendezőktől kaptunk, mint például Andrzej Wajda.

− Párizsban és Lyonban is tanított színészmesterséget, 2011 óta pedig a varsói Teatr Polski igazgatója. Ön szerint ma mit kell tudnia egy fiatal színésznek?
− Mit kellene tudnia? Az első és legfontosabb, hogy tudja: nem kellene színésznek lennie! Minél előbb hagyja el a pályát, legyen bankár, menedzser, orvos vagy bármi más. A második: ne siessen! Ma rengetegen mohók és kapzsik, azonnal szeretnének egy nagy villát, szeretőket és szép kocsikat. Azt is fontos tudni: ha valaki azt hiszi, hogy egy idő után abbahagyhatja önmaga fejlesztését, jobb, ha rögtön hazamegy. Az egész életet végig kell dolgozni. A diákjaimnak mindig mondtam: mindegyikük külön-külön egy kivételes ember a világon, ezért a legkevésbé az hiányzik, hogy valakit utánozzanak. Senkit sem szabad utánozni, még Jack Nicholsont sem! Amennyire tudnak, s amennyire a világ engedi nekik, maradjanak természetesek, és vállalják fel magukat. Fejlesszék azt, ami egyedülálló bennük: az öntudatukat, a lelküket, a belső világukat, az érzékenységüket. S ami a legfontosabb: a képzelőerejüket. Amikor a Schindler listáját forgattam, szerettem volna a fiamnak egy autogramot kérni Steven Spielbergtől. Fogott egy lapot a napi munkarendből, s csak ennyit írt rá: A képzelet a te jövőd!

− Shakespeare forever! című, egyszemélyes estjével a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) is fellépett kedden a Nemzeti színpadán. Itt, Magyarországon az egyik színházi vita – erősen sarkítva − arról folyik, hogy melyik a jobb színház: amelyik szórakoztatja a közönségét, vagy amelyik felrázza? Ön erről mit gondol?
− Azt, hogy egy magyar vitáról egy szót sem szólhatok. Viszont, ha Varsóban volna hasonló polémia, azt mondanám: olvassátok Shakespeare-t, nagyon jó szerző! Ő arra figyelt, hogy a darabjai mélységesek legyenek, tanítsanak, de azt is tudta, hogy szórakozás nélkül nincs színház. Érdemes a Learből azt a jelenetet felidézni, amikor tombol a vihar, a király őrülten viselkedik az erdőben, s egy nagyon komoly, felemelő monológot ad elő. Egyszer csak Shakespeare megállítja ezt a vonalat, átadja a szót a bolondnak, és a nézőtéren mindenki röhög. Mi a rossz a nevetésben? Semmi. A nevetés egészséges. Csak az nem mindegy, hogy a nevetést lapos és hülye viccek előzték-e meg, vagy pedig mélyebb gondolatok. Ugyanígy vagyunk a tragédiával is: vajon minden komoly témának nagy értéke van? Dehogy. Az a fontos, hogy a művészek, a rendező és a színészek hogyan kezelik a tragédiát és a komédiát. Persze egy tisztességes ember is lehet csapnivaló színész, énekes vagy rendező, míg esztétikailag nem mindig szép, ami etikailag jogos, s egy mély gondolatnak is lehet gyönyörű formát találni. Mindig a minőség számít. A jó színházról Mrożek egyébként azt tartotta, hogy az már az előcsarnokban elkezdődik. A művészek meg járjanak tiszta ingben, a színpadon legyen tökéletes a világítás, a jelmez, a díszlet nézzen ki jól, a szöveget pedig az utolsó sorban is hallják a nézők. És nem utolsósorban: a vécékben ne legyen bűz!

(Az interjú elkészítésében Takács Małgorzata volt a segítségünkre).

Andrzej Seweryn

1946-ban született Heilbronnban – szüleit a második világháború idején hurcolták el német munkatáborba. 1968-ban végzett a varsói színművészeti főiskolán, s Andrzej Wajda filmjeinek köszönhetően a nemzetközi filmvilág is hamar felfigyelt rá. Első közös filmjük, Az ígéret földje Oscar-jelölést kapott, megnyerte a lengyel filmdíjat és a moszkvai filmfesztivált is. Seweryn napjaink egyik legsikeresebb lengyel színésze, többek között olyan rendezőkkel dolgozhatott együtt, mint Peter Brook, Patrice Chéreau, Bernard Sobel vagy Régis Wargnier. Legújabb, számos fesztiváldíjat begyűjtő filmjét, Az utolsó családot a Lengyel Filmtavasz keretében mutatták be Budapesten, a magyar mozik május 11-től vetítik.

###HIRDETES2###