– Arra van szükség, ami fix, megcáfolhatatlan nyom, mint a leírt szó – hangzanak el a vezényszavak új regénye, A lábnyomok főhősének részéről. Akinek élnie viszont a kommunizmusban adatott, ahol meghurcolták, börtönbe zárták. Rendszerszinten kreáltak félrevezető nyomokat, hogy aztán győzze az ember kiismerni magát ezek rengetegében.
– Valóban nem könnyű feladat. Az embert a konstruktőre már csak úgy alkotta meg, hogy folyamatosan nyomokat keres, azok mentén próbál eligazodni, közben pedig maga is nyomokat hagy maga után. Nyomra mozdul, miként a prédaállatot, a ragadozót és a vadászt is egyaránt ez vezérli. Azonkívül valamiféle vallatótiszti ösztön is él bennünk. Mind szeretnénk elmélyedni a másik lényének labirintusaiban, eközben pedig a megismerés dölyfje is kijöhet belőlünk. A regény a Vallatótisztek elméleti tudása című fejezettel indul, és az elmélettel eleve könnyű dolgunk van, mert általános érvénnyel ilyen nem igazán létezik. Maradnak az ösztönök, az emberi kíváncsiság, a szerencse. Hagyunk persze álnyomokat, félrevezető nyomokat is, ahogy mások is rendre ilyenekkel térítenének el bennünket. De akármilyen elterelők ezek a nyomok, önkéntelenül is magukba foglalják a logikát, ami alapján felfejthetővé válnak. A félrevezető nyomok mentén is el lehet indulni.
– A kötetbemutatón szó volt róla, milyen szinten befolyásolják a rendszerek az egyén gondolkodásmódját. Míg a kommunizmus például bűnként tekintett a birtoklási vágyra, a rendszerváltás után már a magántulajdont mondták a legfőbb értéknek. El lehet szakadni a belénk vert sémáktól?
– Valóban, generációm a fiatal évei alatt folyamatosan hallgathatta, mekkora bűn a magántulajdon. A kollektivitás őrületére szocializáltak mindenkit. Aztán eltelt pár évtized, életünk derekán jött a rendszerváltás és rögtön az ellenkezője annak, amire e korszakok szereplői – sokan kényszerűségből – feltették az életüket. Az ember hátralép kettőt: most akkor mit is higgyen? De a legtöbben e felfoghatatlannak bizonyuló jelenségeket nem tudatosítják magukban, még ha az áldozatai is e folyamatoknak. A regény a nyomvonalak miatt is átfog 80-90 esztendőt, a szereplők viszonyulásán viszont alig látszik, hogyan és milyen rendszerben próbálnak talpon maradni. Az alapvető életösztönökre lecsupaszított világban fel sem merül, konkrétan mi okból hozzák-viszik a börtönből az egyik szereplőt. Hét év börtön után három hétre kiengedik, majd újabb nyolc évre visszaviszik. Ahogy a korábbi generáció tagjait is elvitték a világháborúba, a fronton töltött évek után lehúzott vagy négy év hadifogságot, aztán térhetett vissza a saját „mindennapi életébe”. Az ember ilyenkor már nem is filozofál mindezen, különben az idegrendszere bánná.
– Pontosabb, objektívabb képet tud kialakítani az utólagos, külső szemlélő, mint aki benne volt, és a mindennapjai során tapasztalta egy rezsim milyenségét? A Kádár-rendszer kapcsán is él a nosztalgia, a fiatalabbak pedig hallgathatják: nem éltek benne, nem tudhatják, mi volt akkor.
– Ez egy állandóan visszatérő kérdés, engem is sokat bosszantott. A választ továbbra sem tudom. Íróilag ilyenkor egyetlen lehetőség marad: próbálgatni. Mármint a választ. Ahogy a matematikában teszi az ember. Vegyük csak a napóleoni háború történetét, amelynek nagyregényét Tolsztoj írta meg jóval később. Mondhatnánk: mi lett volna, ha ő is átéli? Jobban ábrázolta volna? Nyilván nem tudni. Ugyanígy merült fel, ábrázolható-e az auschwitzi szörnyűség, és ki tudja valamennyire is érzékeltetni az emberiségnek ezt a tragédiáját? Irodalomban a válasz: egy-egy mű. A módszer pedig a próbálkozás. Ha feltehető egy kérdés, azt mindig felteszik, és el lehet töprengeni azon, hogy mi van, ha tényleg az képes pontosan, hitelesen bemutatni a történéseket, aki benne él az eseményekben, és nem csapja be a képzelete? Kipróbáltam ezt a lehetőséget én is egy regényemben. Magyarország történetének érdekes fejezete lesz az Orbán–Gyurcsány-párharc, amely képlettől még mindig nem tudunk szabadulni. Írni sem lehet róla, hiszen mindenki annyira érintett, hogy ábrázolhatod akárhogyan a „páros két tagját”, a politikailag túlságosan elkötelezett olvasó leteszi a könyvet, ahol allergiás épp valamelyikükre. Akkor tehát úgy ötven év múlva érdemes csak regényt írni erről a korszakról, meghatározó szereplőiről? Meglehet, de nekem mégis próbálkoznom kellett, és 2009-re összehoztam a Múlt évezred Marienbadban című regényemet.
– Milyen volt a fogadtatása?
– Egy matematikus fiút látunk benne, aki kinyíló kamaszszemmel tekint a világra, és látja, hogy Orbán, Gyurcsány, Putyin vagy épp Bush mind egykutya, a szó szoros értelmében (vizsla, kuvasz, kopó, pitbull). A regényeknek ötven évet szokás adni, szóval van időm. A kortársak hozzáállása mindenesetre tényleg tanulságos: pártállás függvényében lapoznak át más-más részeket. Egy kritikus dühösen a szemembe is vágta: Géza, nem tudom végigolvasni. Nem elég, hogy éjjel-nappal őket látom-hallom, még a regényedben is velük találkozzam? Viszont olvassák Erdélyben is, Nyugat-Európában is, a Délvidéken, a Felvidéken, és teljesen másként szólnak róla: mintha csak az utókor tekintene a kötetre. Ők csak annyit látnak, hogy ez egy hatalmas epikus kompozíció. Hozzáteszem, itt húsz éve senki le nem írja az epika szót.
– Miért nem? Válságtünetnek tartja ezt?
– Nagyon felgyorsult világban élünk, az epikai műfajok története bizonyára a legnagyobb fordulópontjához érkezett. Nincs klasszikus értelemben vett közösségi epikai igény ma a világ befogadására. Ötven évvel ezelőtt például nem nőhetett fel úgy gyerek, hogy az iskolában ne találkozott volna az emberiség legnagyobb epikus alkotásával, a Bibliával. Epikus igényeinket – amelyek lényünk legmélyén eltörölhetetlen, latens létben jelen vannak – a mai valóságshow-k, erőltetett, folytatásos celebsztorik nyilván nem elégíthetik ki. De ez a rendszer- és kultúraváltó korszak, amelyben élünk, csak átmeneti. Móricz Zsigmond mondta, hogy regényeinket egyedül, ámde gyermekeinket az őseinkkel együtt „írjuk”. Nagyapjuk vagy dédnagyanyjuk – és a többiek – génjeit, ösztöneit viszik tovább a csemetéink. A maga történetét pedig mindenki meg akarja ismerni. Annak a lánynak vagy fiúnak a története is élénken érdekli, akivel házasságra lép stb. Epikai érzékünk, epikumérzékelésünk köznapi adottság.
– Van ennek a korszakválságnak ahhoz köze, hogy sokan a történeteket hiányolják az epikából? A friss Libri-díjas Jászberényi, Cserna-Szabó és mások a történetek visszahozatalának igényéről beszélnek.
– Ez is egy tünete annak, amiről beszéltünk, persze. De annak tagadása, hogy ez csupán tünet, majd abszolutizálása nem válasz semmire. Hiszen például az analitikus, elemző próza epikai szuflája is csodálatosan sodró lehet. Vegyük csak például Proustot. Mondjuk meg neki is, hogy igenis történeteket kellett volna mesélni? Ugyan.
– Székely Jeruzsálem című regénye a bözödújfalui székely szombatosok történetét mutatta még be, a könyv pedig románul is megjelent. Úgy tűnik, Bözödújfalu kálváriája csak nem szűnik azóta sem: három éve leomlott a ceausescui falurombolás szimbólumát jelentő templomtorony, most pedig a mesterséges tavat eresztették le, veszélyeztetve a hely ökoszisztémáját.
– Ehhez is kétféleképpen lehet viszonyulni. Én ott nőttem fel, érdekelhet a tó, a gát, az, hogy most leengedik, ősszel felduzzasztják, nyáron pedig újabb turistaáradatot generál mindez. A Székely Jeruzsálem története viszont függetlenedik a napi történésektől. Mindenképpen megírtam volna a világban hitet, saját bibliát és saját esélyt kereső magyar néptöredék történetét. Ők nem vérségi, hanem lelki zsidónak vallották magukat, kikövetelve: mi is a Biblia népe vagyunk. A hely tragédiájának bemutatása már riportszerű újságírói feladat, amit kevésbé érzek magaménak. Persze ami most ott zajlik vagy történni fog, az fájdalmas utórezgés.
– Itt ülünk az ön által is elindított Pont Kiadóban: hogy áll jelenleg a helyzetük, hogyan érintette a kiadót az Alexandra bedőlése?
– Nem éltem volna túl a saját életem, ha fiatalkoromban nem hozom meg azt a döntést: nem engedhetem meg magamnak a panaszkodást. Hihetetlenül aljas helyzet, ami most Magyarországon kialakult, az Alexandra is egy tünet. Minden ok meglenne a panaszkodásra, de a közös panaszkodás sem segít, ezért csak józanul mérlegelek, és reménykedem. Ha a kultúránkat romboló állapotokon mi képtelenek vagyunk változtatni, akkor az Európai Unión belüli jogharmonizáció előbb-utóbb nálunk is kikényszeríti a változásokat. A „digitális galaxisban” ez már erőteljesen érvényesül, míg a „Gutenberg-galaxis” magyar leágazásában tapasztalható szörnyűségek önmagukban is összeomláshoz vezetnének vagy vezetnek pár év alatt.
– Hogyan és miként? S egyáltalán hogyan lehetne ezen változtatni?
– Önmagában sem tartható fenn ez a művelt világban ismeretlen, mert törvények által tiltott állapot, hogy író és kiadó ne független alkotó tényezője legyen a társadalmi-gazdasági-kulturális berendezkedésnek. Magyarországon a piacérdekeltségű nagy terjesztőknek vannak kiadóik, a terjesztők példátlan „túlterjeszkedésének” nálunk nem egy nép, egy közösség kulturálisan átgondolt, artikulált érdekei és tisztán megfogalmazott igényei szabnak törvényes gátakat, mint a művelt világban – hanem legfennebb a piaci monopólium törvénye. De az sem igazán működik. Vagy két évvel ezelőtt írtam egy körlevelet minden írószövetségnek, amelyek eljuttatták minden e-mail-címmel rendelkező tagjuknak. A felvetéseim ma is olvashatók a Literán. Azon töprengtem, hogy ha nem csak panaszkodna, akkor mi mindenre lenne képes egy író még a magyarországi rettenetes kiszolgáltatottság körülményei közepette is. Persze nem arattam ezzel tetszést. Egyelőre mindannyian állunk egy-egy magányos lábnyom mellett, és várjuk: lesz egy következő lépés? A lábnyomok közérzetével élek.
