A rendező, akit egy rendszer sem tudott lenyelni

A 105 éve született Szőts István filmes életműve még torzóként is a magyar mozitörténet egyik csúcspontja

Az Emberek a havason az első – máig érvényes – művészfilmünk. Hazai útja nem volt diadalmenet, ugyanúgy, mint előzményeié sem.

(Ezek közül az 1931-es, illetve 1932-es két figyelemre méltó művet említhetjük, Fejős Pál Ítél a Balatonját és Tavaszi záporát.) Hiába ért el sikert a Szőts-opus az 1942-es velencei biennálén, a méltánytalan bírálatok nem apadtak el. A filmet – mint a korszakot kutató Kurutz Márton megjegyzi – 1945 előtt azért bírálták, mert „nem elég mély”, 1945 után pedig „túl mély katolicizmusa, hamis népiessége” miatt támadták.

Egy évvel később Kodály húszas években írt Kádár Katáját dolgozta fel rövid játékban. A filmnek – amelyet 1944 késő tavaszán kísérőként játszottak a híradómozikban – hiányzik a felcíme. A Kodály Zoltán által vezényelt zenekart – Breuer János zenetörténész szavaival – komoly kihívás elé állította a rendező, hiszen teljesíteni kellett azt a kívánságát, hogy „minden mozdulat, a szereplők minden cselekedete nemhogy ütemre, hangra kell hogy szinkronban legyen – és hibátlanul szinkronban is van! – a zenével, az énekkel, a film formája egyszersmind zenei forma”. A hiányzó főcím magyarázata feltehetőleg az, hogy Szőts a bemutató előtt megtagadta alkotását, a nevét pedig levetette róla. Ő ugyanis iskolázatlan „paraszthanggal” kívánta kísérni a Kádár Kata celluloidváltozatát, a producer azonban a korban bizarrnak számító megoldást, a sikert féltve kiirtotta a képek alól, a Kodály-opust pedig – Szőts koncepciójával szembemenve – nagyon is iskolázott hang, Szilvássy Margit operaénekes tolmácsolja. (A szereplők: Szellay Alice és Halász Géza.)

A megtagadott ballada már ment a mozikban, amikor a rendező Hegyi Barnabás operatőrrel és néhány színésszel, köztük feleségével, Szellay Alice-szal, Görbe Jánossal, Perényi Lászlóval elvonult a szigligeti Esterházy-kastélyba, hogy Gárdonyi Géza Hosszúhajú veszedelmének egyik története, a Hegyen égő tűz alapján forgatni kezdjen. (A forgatókönyv Tatay Sándor munkája.) Néhányan úgy vélik, alibi mozi készült csupán alibi jelenetekkel, hogy az alkotók viszonylag biztonságos helyen vészeljék át a háború közelgő zivatarát, a férfiak pedig a munka idejére mentesüljenek a katonai szolgálat alól. Ha így lett volna, feltehetőleg nem vesződnek az igényes, művészi beállításokkal, és főleg nem pazarolják el feleslegesen az akkor már különösen értékes nyersanyagot: a film külső felvételei persze szinkronhang nélkül hiánytalanul túlélték ugyanis a frontváltást, a nehéz időket. A torzóként megmaradt Tűz a hegyent, amelynek középpontjában egy festőművész és egy halászlány tragikusan végződő szerelmi drámája áll, Szőts a háború után nem tudta és talán már nem is akarta befejezni. (Alibi forgatásra is akadt példa egyébként a korból: 1944 őszén a Népligetben üres kamerák közreműködésével, nagy felhajtással készítették az Azért is maradok című „mozit” papíron Bán Frigyes rendezésében. A Könyves Kálmán körúti Magyar Filmiroda értékes felszerelését – a stúdió helyén ma távolsági buszvégállomás található – kívánták így megmenteni az elhurcolástól.)

Az ostromot Szőts Budapesten, a New York kávéház pincéjében vészelte át. Alig vonult el a front, a rendező máris kiadót keresett a hazai mozi jövőbeli útjáról szóló Röpirat a magyar filmművészet ügyében című írásának, amely, ahogy szerzője összefoglalta, átfogó reformtervet adott a „filmakadémiától a cenzúráig, a moziktól és a filmkölcsönzéstől a közönség ízléséig, a filmklubok és az iskolai oktatás az állami szubvenció, a szerzői jog stb. stb. kérdéséig”.

A szöveg áprilisban ugyan megjelent, mégsem lett iránytűvé a háború utáni világban. Ahogy Szőts István a nyolcvanas évek végén felidézte, a szakma „vezetőinek legnagyobb része fanyalogva fogadta Röpiratomat. Nekik régi pozícióik visszavétele és biztosítása volt akkor a legfőbb céljuk. Nem volt érdekük a filmgyártás addigi módszereinek megváltoztatása, sem a magyar filmművészet újjászületése, sem a fiatalok beengedése a szakma védett és általuk birtokolt vadászterületére. S az még külön olajat öntött a tűzre, hogy ezek a nehezen cáfolható reformgondolatok épp tőlem indultak ki, akit őt akkor hamis vádak alapján ki akartak szorítani a pályáról.”

Szőts ellen a háborút követően kisebb boszorkányüldözés zajlott, igazolási eljárását elhúzták, az Emberek a havasont pedig Nyirőre hivatkozva fel akarták vetetni a „fasiszta” filmek jegyzékére, ami egyet jelentett volna betiltásával, rosszabb esetben a megsemmisítésével. (A front elvonulása után mindenkinek igazoló eljáráson kellett számot adnia korábbi magatartásáról. A fasisztának minősített könyveket, filmeket elkobozták, abszurd módon a Hóman–Szekfű-féle Magyar történet Hóman Bálint jegyezte felét is kivonták a közkönyvtárakból, de kutattak magánlakások polcain is a tiltott irodalom után. A magyar filmeknek legalább a fele indexre került, mert vagy a színészről, vagy a rendezőről állapították meg, hogy „fasiszta”.)

A rendező egy időre Erdélybe utazott édesanyjához, akinek – mint Szőts István írja – „kisajátították házát, kertjét és kis birtokát azzal a hamis váddal, hogy én a német csapatok oldalán harcoltam végig a második világháborút. Ezt a vádat könnyen tisztáztam, mert a háború alatt művészi munkásságomra való tekintettel a katonai szolgálat alól fel voltam mentve.” Miután a kérdés rendeződött, visszatért Pestre.

Hamarosan belekezdhetett új – egyben élete utolsó – nagyjátékfilmje, az Ének a búzamezőkről forgatásába. A forgatókönyvet a cenzúra 1943-ban betiltotta, 1947-ben viszont lehetőséget kapott megvalósításra. A korban egyébként alig készült magyar nagyjátékfilm: 1945-ben három (A tanítónő, az Aranyóra, a Hazugság nélkül – az utóbbit nem mutatták be; illetve kivágtak egy nemkívánatos szereplőt a Kétszer kettő című filmből, a jeleneteit pedig újraforgatták), 1946-ban pénzhiány miatt egy sem (a XIV. René felvételei félbeszakadtak, mert elfogyott a pénz). A viszonyok konszolidálódását mutatta, hogy a koalíciós alapon felosztott hazai mozipiac cégei 1947-ben már bátran belevágtak terveik megvalósításába. Szőts azonban saját produkcióban gyártotta le az Ének a búzamezőkrőlt.

A bemutatót már meghirdették, amikor befutott a hír a tiltásról. A premier előtti reprezentációs vetítésen az első kockákat, a búzaszentelő körmenetet látva Rákosi felállt és kiment a teremből; nagyjából abban a pillanatban eldőlt, hogy a patetikusnak vélt vallásosságáért, katolicizmusáért bírált tekercsek dobozban maradnak. A viszonyokat jól mutatja, hogy az 1947-ben elkészült négy filmből mindössze egyet, a kommunista párt vállalata, a Mafirt által készített Valahol Európábant engedélyezte a Mozgóképvizsgáló Bizottság. (A nemzeti parasztpárti Sarló-cég Bán Frigyes rendezte, Tamási Áron Vitéz lélekje alapján született Mezei prófétát „misztikus vallásossága”, a kisgazdapárti Független Film Könnyű múzsája pedig túl léhasága, a háború előtti vígjátékokra emlékeztető stílusa miatt kapott bírálatot.)

A tiltással Szőts pályafutása nagyjából lezárult, ami utána következett, egy politikai okokból háttérbe szorított kivételesen nagy tehetség évtizedekre elnyújtott hattyúdalának tekinthető.

Az ötvenes években készíthetett ugyan néhány rövid néprajzi kultúrfilmet, és 1956. október 23-án belevághatott a Jókai nyomán született Melyiket a kilenc közül című szintén rövid játékfilmbe, ám a történelem ismét közbeszólt. A rendező a forradalom idején részt vett az események megörökítésében, beválasztották a filmgyár új vezetésébe, ám a szovjet csapatok beavatkozása egészen más helyzetet teremtett. A Melyiket a kilenc közült ugyan még befejezhette, ki is mehetett vele a velencei biennáléra (ahol díjat nyert), ám mint unokahúga, a Hunniában dolgozó állófotós, Inkey Alice lapunknak adott korábbi interjújában elmondta, Szőts kerülő úton üzenetet kapott Velencében, hogy jobb, ha nem jön haza.

A lehetőségek hiánya a szabad világban is tovább kísérte pályáját. Ausztriában taníthatott ugyan a bécsi filmfőiskolán, ám nagyszabású mozitervét a szegényeket középpontjába állító Éhséget nem tudta megvalósítani. Félamatőr körülmények között kultúrfilmeket forgatott (A Stephansdom, Bécsi Práter, Egon Schiele). A rendszerváltozás után kései elismerésként megkapta a Kossuth-díjat, 1994-ben pedig a filmes életműdíjat. Bécsben halt meg 1998. november 6-án.