„Az a lány, aki reggel voltam, délutánra elveszítette az emberi lelkét”

Mi történt az első atomtámadáskor? Egy hirosimai túlélő Budapesten mesélt a borzalmakról.

Tikkasztó nyári meleg volt Hirosimában 1945. augusztus 6-án. Reggel nyolc óra tizenöt perckor szikrázóan sütött a nap, az égen egyetlen felhő sem volt, így jól látszott az az amerikai repülőgép, amely a Mariana-szigeteki Tinian felől érte el a várost. Hirosima addig megmenekült a bombázásoktól, ám így is mindennaposak voltak a légiriadók, a kormány utasítására tízezrek hagyták el otthoniakat. Aznap reggel azonban nem zúgtak fel a szirénák, a felnőttek dolgozni indultak, a gyerekek iskolába mentek, minden úgy zajlott, mint egy átlagos hétköznapon. Tiszta volt az ég, ám a földről, szabad szemmel aligha láthatták a város fölé tévedt B-29-es bombázó oldalán az Enola Gay feliratot, arról pedig fogalmuk sem lehetett, hogy a gép hasában ott pihen a Little Boy (Kisfiú) névre keresztelt 15 kilotonnás bomba a történelem első atomtámadására várva.

Hirosima és három nappal később Nagaszaki lebombázása, és annak utóhatásai következtében egyes számítások szerint több mint kétszázezer ember veszítette el az életét, a két város gyakorlatilag megsemmisült. A támadások helyszínei a mai napig az nukleáris fegyver felmérhetetlen veszélyének mementói. A budai Vár alatti Sziklakórház Atombunker Múzeum június 1-jén nyílt és október 31-ig látható új kiállítása éppen erre, az atombomba pusztító hatására igyekszik felhívni a közönség figyelmét. A Hirosimai Béke Múzeum és a Nagaszaki Atombomba Múzeum közreműködésével létrejött, „Én lettem a halál, a világok pusztítója” című tárlat több, az eredeti helyszínről származó személyes tárggyal szemlélteti az atombomba erejét. Egy behorpadt kulacs, egy teli ételhordó edény és egy megolvadt rózsafüzér: funkciójukat vesztett tárgyak, amelyek jelenlétükkel mesélnek a pusztításról.

A kiállítás azonban túlmutat az ismeretterjesztésen és a tiszteletadáson, a borzalmakban megfogalmazott üzenete határozott felszólítás a világ vezető hatalmai felé, hogy ne csupán mérsékeljék az atomfegyverek számát, hanem az utolsó rakétáig semmisítsék meg azokat. – A kiállítás ugyanakkor nem ítélkezik arról, szükség volt-e az atombombák bevetésére, ehelyett be kívánja mutatni a nukleáris fegyverek hatását, amelyről az emberek ma sem tudnak eleget – mondta a megnyitón Tatai Gábor, a múzeum igazgatója.

Bármilyen naivnak is tűnik a nyílt állásfoglalás, a hidegháború után most sajnos újra relevánsnak tűnik, hiszen Észak-Korea naponta fenyegeti atomcsapással déli szomszédját és az Egyesült Államokat, de magas rangú orosz diplomaták is előszeretettel emlegetik a nukleáris arzenált, Donald Trump amerikai elnök pedig egy Twitter-üzenetében hangsúlyozta, megerősítik és kiterjesztik atomfegyverzetüket. Hogy a béke üzenetét még hangsúlyosabbá tegyék, a kiállítás megnyitójára a néma „szemtanúk” mellett Magyarországra érkezett  Kadzsimoto Josiko is, aki tizennégy évesen élte át a hirosimai támadást. A hölgy két évtizede tart előadásokat világszerte, Budapesten két egyetemen, illetve a tárlat csütörtöki megnyitóján elevenítette fel emlékeit. A szó szerint csontig hatoló részletek sokak számára felkavaróak lehetnek, kérem, mérlegeljék ezt, mielőtt tovább olvasnak.

– Az iskolában azt tanították nekünk, hogy a háború az ázsiai békéért folyik, és ez az igazság háborúja – mesélte a most 86 esztendős Kadzsimoto Josiko. – A középiskolában mindannyian készen álltunk, hogy az életünket áldozzuk a hazánkért, azt gondoltuk, így lehetünk hasznos tagjai a társadalomnak. Voltak, akik azt mondták, nem létezik igaz háború, és a harcokat be kell fejezni, de őket hazaárulónak kiáltották ki és csúnyán megkínozták.

Mivel a hadsereg az élelmezés terén is elsőbbséget élvezett, 1945 nyarára a japán lakosság már gyakorlatilag éhezett. – Rizsről álmodni sem mertünk. Manapság kuriózumnak számít a rovarok fogyasztása, de akkor mi ettünk szöcskét, sáskát, békát és mezei füvet is.

A tizennégy éves Josiko számára augusztus 6-a a háborús körülményekhez mérten átlagos napnak indult. Mivel a kormány utasítása szerint minden középiskolás diáknak ki kellett vennie részét a fegyverkezésből, a lány osztálytársaival a város északi részén álló lőszergyárba ment dolgozni. Alig negyedórája fogott bele napi munkájába, amikor hirtelen vakító kék fény töltötte meg a teret. – Egyből arra gondoltam, hogy ez az a bombázás, amivel nap mint nap riogattak. Felvillant előttem a szüleim és három öcsém arca, tudtam, hogy ott fogok meghalni. Befogtam a szememet és a fülemet, ahogy a kiképzésen tanították, és bekúsztam egy munkagép alá. Ekkor hatalmas robbanás rázta meg az épületet, úgy éreztem, mintha minden a levegőbe emelkedne, majd a kétemeletes faépítésű gyár összeomlott, a romok maguk alá temettek bennünket. Több mint két kilométerre voltunk a robbanás centrumától, de minden egy pillanat alatt megsemmisült körülöttünk.

Josikónak és barátnőjének sikerült kimenekülniük a törmelékek alól, azonban mind a ketten súlyos sérüléseket szereztek, barátnője egyik karját csupán egy kis bőrdarab tartotta a helyén. – Ahogy kijutottam a szabadba, körbenéztem, de a jól megszokott város képét nem láttam magam körül. Egész reggel tűzött a nap, de most nyoma sem volt az égen. Sötét volt, csend és rothadt halbűz terjengett, hallottam, ahogy valaki felsír: eltűnt Hirosima.

Sérüléseik ellenére a lányok nekifogtak a mentésnek, megpróbálták kiszabadítani osztálytársaikat a romok fogságából. Sikerült valamelyest megtisztítani a terepet, amikor a város belsejéből egyszer csak „démonszerű emberek jelentek” meg. – Karjaikat előrenyújtva vánszorogtak, a leolvadt bőrük úgy lógott rajtuk, mint valami hosszú, elnyűtt rongy, a bőrt csak az ujjaik végén lévő körmök tartották. Volt közöttük egy középiskolás korú fiú, aki a saját leszakadt kezét tartotta a másik kezében, egészen közel jött, majd előttem összeesett és meghalt. Odébb egy fiatal anyuka toporgott körbe-körbe karjában egy halott csecsemővel, kiabált, elvesztette az eszét. Egyre csak jöttek a félholt emberek a város központja felől. Nem emberi látvány volt mindez.

A sérültek teste teljesen kiszáradt, mind vizet kerestek, vízért könyörögtek. De az iskolásokat arra tanították a kiképzésen, hogy a megégett embereknek nem szabad vizet adni, mert meghalhatnak tőle. – Nem tudtuk, mitévők legyünk, rettenetes érzés volt elutasítani a félholt embereket. Ma a robbanás centrumában emelt békeparkban egy szökőkút áll, ami bőségesen ontja magából a vizet.

A járóképes diákokból mentőcsapatot szerveztek, akik hordágyon vitték a sebesülteket a közeli erdőbe. Ám az utcákat halottak százai borították, „a bőrük leolvadt a testükről, mellettük hevert, mint egy-egy óriási lepedő”. – Nem tudtunk máshova lépni, és azt az érzést, ahogy a talpam megcsúszik az olvadt bőrön, sosem fogom elfelejteni. A hús és a vér szaga mindent eltöltött, pokoli hely volt. Az a tizennégy éves lány, aki reggel voltam, délutánra elveszítette az emberi lelkét.

A következő napokban elkezdték elégetni a halottakat, de annyi volt a holttest, hogy a túlélők nem győzték a munkát. A bomba égető tüze és a nyári nap miatt a tetemek gyorsan bomlásnak indultak, mindent elleptek a férgek, a bűz elviselhetetlenné vált. A várost beborította az égő tetemek fehér füstje. – Hirosima egyetlen hatalmas krematóriummá változott.

Időközben Josiko és barátnője megtudták, hogy a városrész, ahol éltek, épségben átvészelte a bombatámadást, a két lány így hazafelé vette az irányt. Alighogy elindultak, Josiko édesapjába botlottak, aki három napja kutatott lánya után az elpusztított városban, bár már ő sem bízott benne, hogy élve találja. Élelmük alig volt a háború alatt, Josiko édesanyja egy korábban elrejtett rizsadagból mégis ételt készített, hogy ha az apa rátalál haldokló lányára, életében utoljára megízlelhesse még a rizst.

Miután hazaértek, a lány hónapokig betegen feküdt. – Nem bírtam enni, magas lázam volt és a fogínyem folyamatosan vérzett. A sérüléseim begennyesedtek, a sebeket ellepték a férgek. Orvost képtelenség volt találni, de gyógyszer és kötszer sem volt kéznél. Két hónap elteltével látott először orvos, aki hét üvegdarabot műtött ki a lábamból. Végül mégis életben maradtam.

Ezzel azonban még nem értek véget a megpróbáltatások. Nem véletlenül járta a mondás akkoriban, hogy az atomtámadásban meghalni maga volt a pokol, de túlélni is az volt. Josiko édesapja másfél évvel a bombázás után egy nap hirtelen vért hányt, összeesett és meghalt. Semmit nem tudtak az atombombáról, fogalmuk sem volt, mi az a sugárfertőzés. Rengeteg túlélő ment vissza a városba, és legtöbbjük rettenetes kínok között halt meg. De a sugárzás a mai napig, hetvenkét év elteltével a támadás után is pusztít. Kadzsimoto Josiko is rákos lett, a gyomra kétharmadát eltávolították, és legtöbb barátja daganatos betegségben hunyt el.

Ha felépültek is a fizikai sérülésekből, szembe kellett nézniük a társadalom megvetésével. Az atombomba túlélői, főként a lányok, nem tudtak megházasodni. Mindenki arról beszélt, hogy a sugárbetegség öröklődik, és a születendő gyerekek mind fogyatékosok lesznek. A háborút követő tíz év az üresség évtizede volt. Az állam nem tett semmit a túlélőkért, az éhínség és a diszkrimináció miatt az élet szinte elviselhetetlen volt. Japán ráadásul 1952-ig amerikai katonai fennhatóság alatt állt, a szigorú cenzúra miatt ez idő alatt tilos volt fényképet készíteni a pusztításról, a külvilág így csak rajzok alapján értesülhetett a borzalmakról.

Josiko, aki később megházasodott, gyermekei születtek, ma pedig már dédunokái is vannak, zárásként elárulta, hosszú évekig gyűlölettel gondolt Amerikára. Amikor azonban a lányával terhes lett, rádöbbent, hogy haraggal a szívében nem kívánhat békét a világnak. – A gyűlölet nem enged továbblépni.

A Sziklakórház új kiállítása – amely voltaképpen a meglévő állandó tárlat kibővítése – címében a hindu vallás szent könyvét, a Baghavad-gítát idézi. Visszaemlékezései alapján, az első kísérleti atomrobbantásról a Manhattan terv atyjának, Robert Oppenheimernek ez a mondat jutott eszébe. És végigjárva a múzeum föld alatti labirintusait nem tudunk rácáfolni a fizikus asszociációjára.

A kiállítás plakátján egy meghajlott vaskereszt látható, amely a Nagaszakiban élő jelentős keresztény közösség teljes pusztulásának állít örök emléket. A Hirosimánál valamivel kisebb városra augusztus 9-én dobták le a Fat Man (Kövér Ember) nevű bombát – egy másik város, Kokura volt az elsődleges célpont, ám ott felhős volt az ég, így került a képbe Nagaszaki – amely a három nappal korábbiakhoz hasonlóan mindent elpusztított, csaknem 80 ezer ember életét kioltva.

A pusztítás tárgyai, képei és történetei után a kiállítás figyelmezteti a látogatót, a Japánra dobott bombák 15 és 21 kilotonnásak voltak, Oroszország legújabb csapásmérő rakétája, az RSz–28 Szarmat, sokatmondó kódnevén a Sátán 2 ezzel szemben 40 megatonnás, vagyis kétezerszer akkora, mint a Nagaszakit elpusztító Kövér Ember. Mielőtt végiggondolhatnánk, hogy ez a bomba egész országokat radírozna le a térképről, térjünk inkább vissza Kadzsimoto Josiko zárógondolatához, amely a kiállítás utolsó termének üzenete is. A plafonra függesztve több tucat színes hajtogatott daru madár, a béke szimbóluma búcsúzik a látogatótól.

Az origamifigura elválaszthatatlanul összeforrt Szadako Szaszaki nevével. Az 1943-ban született hirosimai lány 11 éves volt, mikor kiderült, az atombomba utóhatásaként leukémiában szenved, ahogy sok ezer sorstársa. A legenda szerint, ha valaki ezer darumadarat hajtogat, annak teljesül egy kívánsága. A lány elhatározta, hogy meggyógyul és belefogott a hajtogatásba, ám végül csak 644 daruig jutott. Barátai és iskolatársai fejezték be a munkát, és az ezer darut Szadako sírjára helyezték. Azóta világszerte emlékeznek a lányra, és kívánnak békét a hajtogatott madarakkal. A kiállítás – a béke talán túl transzparens üzenetével – Barack Obama korábbi amerikai elnök által készített daruval zárul.