A történelmi előzményeket azért is indokolt felidézni Karl-Heinz Adler művészete kapcsán, mert a keleti blokk országaiba a formalista vita is kis csúszással, a második világháború után érkezett: Magyarországon 1947-től, az NDK-ban 1948-től játszották újra a szovjet harmincas éveket absztrakció vita, illetve formalizmus plénum címmel, igaz, kivégzőosztagok és máglyák nélkül. Míg nálunk Gyarmathy Tihamér műszaki rajzolóként, Bálint Endre plakátrajzolóként, Korniss Dezső bábfestőként kereste a kenyerét egy időben, Adler pályája kifejezetten szerencsésnek mondható, bár az életét a formalizmus plénum aligha befolyásolta volna, ha Nyugat-Berlin után nem Drezdában folytatja tanulmányait.
Az ottani műszaki egyetemen 1955-ban kapott tanári katedrát épületszobrászként, harmincévesen. 1957-ben a dél-franciaországi Vallaurisban, a kerámiagyártás fellegvárában maga Picasso marasztalta, látván szilikátkerámiából készített munkáit. Ám ő visszatért az NDK-ba – a feleségéhez és a gyerekeihez. 1961, a berlini fal megépülése után megélte a teljes elszigeteltséget, amihez képest a keserű magyar viszonyok szinte paradicsominak tűnnek. A Drezdai Épületdíszítő Szövetkezet tagjaként, Friedrich Krachttal közösen épületdíszítő és köztéri munkákon dolgozhatott, ahogyan sok magyar absztrakt képzőművész is. Nyugat-Európában a nyolcvanas években kezdték megismerni mint képzőművészt: a Düsseldorfba emigrált festő, Gotthard Graubner műtermében figyelt fel képeire a malmői Konsthall igazgatója, Eje Högestätt. 1984-ben a svéd közönség így már tudhatta: az NDK-ban létezik olyan művészet, ami hivatalosan nincs is.
