Csak Kádár krumplilevese lehetett az, ami

Picasso marasztalta volna Franciaországban Karl-Heinz Adlert, de ő visszatért a családjához az NDK-ba.

A szélesebb közönség Németország újraegyesítése után fedezhette fel magának Karl-Heinz Adler képzőművészt, aki akkor már évtizedek óta „bűnös” szerelemben élt a négyzetekkel, háromszögekkel, félkörökkel, a különböző geometriai formákkal, amelyekből művészetét megalkotta. Vonzalmát nem nézte jó szemmel a szocialista rendszer. Kollázsait először csak 1982-ben, ötvenöt évesen állíthatta ki egy kis drezdai galériában.

Adler absztrakt művész, azon belül is a konkrét művészet képviselője: alkotásaiba nem a természet formáinak leképezését, absztrahálását kell belelátni, a képein minden az, ami. A háromszög, a négyzet vagy a félkör nem szimbolizál semmit, önmaga látványával kíván gondolatokat, érzelmeket ébreszteni szemlélőjében. A konkrét művészet is tipikusan olyan irányzat, ami alkalmatlan a szocializmus építésére, nem kommunista hőstetteket vagy a dolgozó nép hétköznapjait jeleníti meg, ezért nem kultiválták. Sorsát a keleti blokk országait jellemző spét (késedelem) alapozta meg. Sztálin 1953-as halála után ugyanis a Szovjetunióban bealkonyult a szocialista realizmusnak mint követendő stílusnak, ám ezt a megszállt országok kulturális korifeusai csak lassan vették tudomásul.

A konkrét művészetet mint absztrakt irányzatot Theo van Doesburg holland festőművész, építész, író, a De Stijl folyóirat megalapítója hirdette meg, aki 1931-ben bekövetkezett haláláig lelkesen propagálta az avantgárd művészetet. Így barátjáét, Piet Mondrianét is. A modern irányzatok – legyen szó irodalomról, képzőművészetről, zenéről vagy építészetről – szerte Európában vitákat generáltak az 1920-as és 1930-as években. Nálunk például 1932 őszén a Nyugat folyóirat rendezett konferenciát az izmusokról és az új művészetről, amelyen a jó hangulatot a moderátor, Nagy Endre író, a magyar kabaré atyja biztosította.

Addig nem volt különösebb baj, amíg csak az alkotók és a művészeti teoretikusok veszekedtek egymással a hagyományos, illetve az új művészet létjogosultságáról, ám ebbe a diskurzusba beszálltak a diktátorok is. Adolf Hitler 1935-ben üzent hadat a modern művészeti irányzatoknak nagy beszédében, míg Sztálin és Zsdanov útmutatásai alapján a Pravda 1936 elején támadta meg hírhedt cikkében Sztravinszkijt és a „formalizmust”. A szovjet formalista vita folyományaként a „legelfajzottabb” irányzattá a „mejerholdizmus” léphetett elő – a biomechanikus színházzal kísérletező Vszevolod Mejerholdot 1940-ben más művészekhez hasonlóan kivégezték −, és több múzeumra való festményt vetettek máglyára, akárcsak a Harmadik Birodalomban.

A történelmi előzményeket azért is indokolt felidézni Karl-Heinz Adler művészete kapcsán, mert a keleti blokk országaiba a formalista vita is kis csúszással, a második világháború után érkezett: Magyarországon 1947-től, az NDK-ban 1948-től játszották újra a szovjet harmincas éveket absztrakció vita, illetve formalizmus plénum címmel, igaz, kivégzőosztagok és máglyák nélkül. Míg nálunk Gyarmathy Tihamér műszaki rajzolóként, Bálint Endre plakátrajzolóként, Korniss Dezső bábfestőként kereste a kenyerét egy időben, Adler pályája kifejezetten szerencsésnek mondható, bár az életét a formalizmus plénum aligha befolyásolta volna, ha Nyugat-Berlin után nem Drezdában folytatja tanulmányait.

Az ottani műszaki egyetemen 1955-ban kapott tanári katedrát épületszobrászként, harmincévesen. 1957-ben a dél-franciaországi Vallaurisban, a kerámiagyártás fellegvárában maga Picasso marasztalta, látván szilikátkerámiából készített munkáit. Ám ő visszatért az NDK-ba – a feleségéhez és a gyerekeihez. 1961, a berlini fal megépülése után megélte a teljes elszigeteltséget, amihez képest a keserű magyar viszonyok szinte paradicsominak tűnnek. A Drezdai Épületdíszítő Szövetkezet tagjaként, Friedrich Krachttal közösen épületdíszítő és köztéri munkákon dolgozhatott, ahogyan sok magyar absztrakt képzőművész is. Nyugat-Európában a nyolcvanas években kezdték megismerni mint képzőművészt: a Düsseldorfba emigrált festő, Gotthard Graubner műtermében figyelt fel képeire a malmői Konsthall igazgatója, Eje Högestätt. 1984-ben a svéd közönség így már tudhatta: az NDK-ban létezik olyan művészet, ami hivatalosan nincs is.

Adler ebben a hónapban ünnepli kilencvenedik születésnapját, tiszteletére a drezdai Albertinumban, valamint Különutak címmel két óbudai múzeumban, a Kassákban és a Kiscelliben is tárlatot rendeznek a munkáiból. A két, szeptember 17-ig látható magyar kiállítás Budapest utcáira is kiterjed: a Köztérkép honlapja alapján − Absztrakt-kiscelli.köztérkép.hu − felkereshetjük azokat a domborműveket, épületdíszítő elemeket, amelyek a táblaképeken túli világban hirdethették az absztrakt létjogosultságát. Kár, hogy e művek egy része elpusztult vagy megrongálódott: mégiscsak megszerettük őket.