– Mi lenne Londonból, ha azt Borough, Westminster s még számtalan egyéb részei nevével kellene neveznem? A két név egybeolvadása Buda és Pest érdekeit s érzéseit egyesítené, s így erősítené – Széchenyi István nem is sejthette, hogy miközben felvetései néhány évtized múlva valósággá válnak, az érzések sokszínűségét közel két évszázaddal a Világ című művének megjelenése után éppúgy érezni lehet majd. Ezt mutatja a Budapest Katalógus projekt is, amely száznegyven évvel Pest, Buda és Óbuda egyesítése után, 2013-ban bontott zászlót. A munka eredménye immár kézzelfogható: a könyvhétre jelent meg Szöllősi Mátyás író, fotóriporter kötete az Európa Könyvkiadónál. Benne százötven portréval, történettel, amelyek ráadásul így is csak töredékét jelentik az elkészült több mint hatszáz fotónak.
– Van egy jól ismert gag, hogy kétféle pestit ismerünk: az egyik Budán lakik, a másik szeretne – Saly Noémi ennél pontosabbnak nem is bizonyulhatott volna a kötet bemutatóján. A Budapest-történész szavaiból a budai büszkeség ugyanúgy kiütközött, ahogy az is, írhatott bármit Széchenyi, fővárosunkra ma is csak Pestként szokás utalni. A benne nyüzsgő-mozgó emberek sokszínűsége pedig nem is két, inkább számtalan Budapestet sejtet. Nagy ívű vállalkozás volt hát, hogy az amerikai Humans of New York oldal mintájára elkészüljön a helyi Ki kicsoda? is. Ami azért mégsem szocioriport lett. A politikát például igyekeztek elhagyni, még ha nem is feltétlenül sikerült: a menekültkérdés humanitárius oldala rendre előkerül a kötet történeteiben is. – De mi volt a helyzet akkor, amikor egy-egy véletlenszerűen leszólított járókelő mondjuk rögtön bősz migránsozásba kezdett? – kérdeztük Szöllősitől. Válaszában azonban azt ecsetelte, az indulatok gerjesztését mindenképp próbálták elhagyni.
Az első másfél évben jobbára az utcán szólították le az embereket, és kihívást is láttak abban, ki mennyire bizonyul majd nyitottnak. Egy idő után már a bizalmatlanabbakat is sikerült meggyőzni, hogy nem eladni szeretnének nekik valamit. Persze, gyanakodni olykor Szöllősiéknek is volt okuk. – Két-három kép került le a Facebookról, miután szóltak, hogy ismerik a rajta szereplő figurát, és nem biztos, hogy olyan, amilyennek mondja magát. Olyanok kapcsán fordult ez elő, akik az utca jellegzetes alakjai, akiket egy-egy környéken mindenki ismer – jegyezte meg az író. Viszont szerinte nem az ítélkezés volt a céljuk, hanem hogy meghallgassák az embereket. – Mi alapján kérdőjelezzem meg, hogy igazat mondanak-e? – tette fel a kérdést.
A megszólítottaktól mindig azt kérték, hogy ne annyira a munkájukról beszéljenek, inkább személyes történeteket mondjanak el. Kiket volt könnyebb szóra bírni, és kik azok, akiket nagyon nem sikerült elérni? – kérdeztük a szerzőtől. – A legjobban az idősebb férfiak reagáltak arra, hogy valaki kíváncsi rájuk, az élettörténetükre. De persze történelmünk tükrében érthető volt a félelem is, hogy valaki miért kíváncsi épp rám, miért kérdezősködik a magánéletemről? – hallhattuk Szöllősitől. És bár azt gondolnánk, a társadalom peremére szorultakat nehezebb elérni, Szöllősi szerint épp hogy könnyebb volt egy-egy hajléktalant megszólítani. – Hogyan szólíts meg egy öltönyös üzletembert, aki épp egy baráti ebédről jön a Centrálból? Hozzá azért nehezebben mész oda, hogy figyelj, mesélj már az életedről – jegyezte meg az író.
A szerző úgy látja, amennyire átfogó az album, olyan hiányos is lehet még. – De majd ha én is tízezer embernél járok, mint a Humans Of New York-os srác, akkor kevésbé lesz az – tette hozzá. Szerinte egyébként angolszász kultúrában jóval könnyebben megy ez: odalép az ember New Yorkban egy latin-amerikai sráchoz, ő pedig simán elmeséli nekünk az élete történetét. – Budapesten ez azért nem ilyen egyszerű.
Végül persze ismerősök is bőven kerültek be, a leghosszabb beszélgetés pedig Térey Jánossal született. Szöllősi kedvence viszont az egyik utcaseprő hölgy volt, akivel ugyan csak két-három mondatot sikerült váltani, mégis az egyik legemlékezetesebbnek bizonyult a találkozás.
