A megszólítottaktól mindig azt kérték, hogy ne annyira a munkájukról beszéljenek, inkább személyes történeteket mondjanak el. Kiket volt könnyebb szóra bírni, és kik azok, akiket nagyon nem sikerült elérni? – kérdeztük a szerzőtől. – A legjobban az idősebb férfiak reagáltak arra, hogy valaki kíváncsi rájuk, az élettörténetükre. De persze történelmünk tükrében érthető volt a félelem is, hogy valaki miért kíváncsi épp rám, miért kérdezősködik a magánéletemről? – hallhattuk Szöllősitől. És bár azt gondolnánk, a társadalom peremére szorultakat nehezebb elérni, Szöllősi szerint épp hogy könnyebb volt egy-egy hajléktalant megszólítani. – Hogyan szólíts meg egy öltönyös üzletembert, aki épp egy baráti ebédről jön a Centrálból? Hozzá azért nehezebben mész oda, hogy figyelj, mesélj már az életedről – jegyezte meg az író.
A szerző úgy látja, amennyire átfogó az album, olyan hiányos is lehet még. – De majd ha én is tízezer embernél járok, mint a Humans Of New York-os srác, akkor kevésbé lesz az – tette hozzá. Szerinte egyébként angolszász kultúrában jóval könnyebben megy ez: odalép az ember New Yorkban egy latin-amerikai sráchoz, ő pedig simán elmeséli nekünk az élete történetét. – Budapesten ez azért nem ilyen egyszerű.
Végül persze ismerősök is bőven kerültek be, a leghosszabb beszélgetés pedig Térey Jánossal született. Szöllősi kedvence viszont az egyik utcaseprő hölgy volt, akivel ugyan csak két-három mondatot sikerült váltani, mégis az egyik legemlékezetesebbnek bizonyult a találkozás.
