Innováció vagy stabilitás? – A Bogányi-zongorák sikertelenségének nyomában

A csodazongora ötlete már születése pillanatában kudarcra volt ítélve, és nem azért, mert nem jó hangszer.

Valószínűleg ön is a Windowst használja, ahogy az emberek többsége, ezen a piacon alternatívaként esetleg még a Linux jön számításba. Ha pedig valamelyik neves informatikus ismerőse egyik nap úgy döntene, hogy sokkal jobb ötletei vannak egy új operációs rendszer létrehozására, és ehhez kapcsolatai révén maga mögött tudja a magyar kormány befolyásos tagjainak anyagi és erkölcsi támogatását, akkor is valószínűleg az első lelkesedés után lebeszéli majd erről. Egyértelmű, hogy amikor ilyen rendszerek közül választ az ember, az első számú szempont a kompatibilitás, és világos, hogy egy szűk körben elterjedt magyar operációs rendszer erre sosem lesz képes. Még akkor sem, ha sokkal jobb, mint a felhasználók által sokat szidott Windows.

De miért is kerül a képbe ez a hasonlat? Egyszerűen azért, mert a Bogányi-féle csodazongora ötlete már születése pillanatában kudarcra volt ítélve, és nem azért, mert nem jó hangszer, hanem éppen a fenti okok miatt. Első körben persze mindig sikeresnek tűnnek az ilyen kezdeményezések, hiszen a kezdőtőkét biztosítják, az első szériát felvásárolják a támogatók és köreik, amikor viszont már a piacról kellene megélni, azonnal jelentkeznek a problémák. Jelen esetben ennek az a bizonyítéka, hogy a csodazongorából 2016-ban egyetlen példányt sem sikerült értékesíteni, és a cég jelentős, mintegy 236 milliós forintos veszteséggel zárta a tavalyi évet.

A hangszeres játék sokszor egész apróságokon múlik, például a laikusok számára szinte észlelhetetlen billentésbeli különbségeken, amelyek akkor működnek a legolajozottabban, ha a művész pontosan ismeri a hangszerét, tudja, mire számíthat, és nem éri meglepetés. Amíg a vonósok, fúvósok saját hangszerükön gyakorolnak otthon, addig a zongoristák ebből a szempontból eleve hátrányban vannak, nekik a hangversenytermekben az adott zongorákat kell használniuk. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a hangversenytermi zongorák kiszámítható modellek legyenek, igazodva a művészek otthoni gyakorlóhangszeréhez, esetükben ezért nem az innováció, hanem a stabilitás az elsődleges.

Ezért is megdönthetetlen a Steinway egyeduralma a piacon, hiszen az egész zongoraművész-társadalom tisztában van azzal, hogy a hangversenytermek többségében valamelyik Steinway B modell található, ezért a gyakorló hangszer kiválasztását is ehhez igazítja. Ha egy nagyobb hangversenyterem több hangszert is tart, ez akkor is többnyire több Steinway modellt jelent, legalábbis az első két hangszer esetében.

Harmadik hangszerként már szóba jöhet a szintén elterjedt és nagy múltú márka, a Bösendorfer valamelyik neves típusa, esetleg az 1981-ben bemutatott, hazánkban is egyre ismertebb Fazioli egyik hangszere, vagy ha más műfajokra is szakosodnak, akkor a dzsesszzongoristák körében népszerű Yamaha, azonban e hangszerek billentési módja sem tér el jelentősen a Steinway zongorákon megszokottól.

Így tehát koncertszervezési szempontból egy teljesen új zongoratípus inkább kockázat, mint lehetőség, márpedig a piaci tényezők nem szívesen kockáztatnak. Az ár-érték arányról beszélve sem jó konstrukció a csodazongora, amelynek darabját állítólag 76 millió forintért lehet megvásárolni, egy valóban kiváló Steinway ára ennek nagyjából a fele, 30-40 millió forint körül mozog.

A Bogányi-zongora egyik legszembetűnőbb sajátossága a speciális, korunkhoz igazodó dizájn, azonban ez sem bizonyult elég jó hívószónak a szakma számára. A dizájn ugyanis a több száz éves hangszerkészítési hagyományokon alapuló komolyzenei társadalomban csak sokadik szempont, valahogy úgy, ahogy – ideális esetben – a könyveinket sem aszerint vásároljuk, hogy milyen színű borító illik a nappaliban található perzsaszőnyeghez. Kivéve persze akkor, ha eleve nem hangversenyzongorának, hanem a nappali díszének vásárolja valaki a hangszerét, talán ezért is volt mindjárt az elején az első megcélzott vevőkör a gazdag arab sejkek tábora.

Jól bevezetni a piacra egy új hangszermárkát a fentiek miatt tehát eleve nehéz, a Yamaha, amely ár-érték arányban is elég jó hangszereket gyárt, még mindig nem igazán tudott felzárkózni a piacvezető Steinwayhez. A Fazioli sikerét is az adta, hogy kihelyezett zongorákat hangversenytermekbe, illetve művészekhez, akik a nevüket adták a hangszer reklámjához, és volt akkora ázsiójuk a szakmában, hogy szerződésük részeként elvárhatták: a nagy hangversenytermek megoldják, hogy a koncertekre béreljenek egy Fazioli hangszert, gondolok itt például Martha Argerichre vagy Vladimir Ashkenazyra, akiknél nem az az első kérdés, hogy milyen feltétekkel lépnek fel, hanem hogy fellépnek-e egyáltalán.

Talán az sem véletlen, hogy Kocsis Zoltán – és hozzá hasonlóan számos világhírű művészünk – nem minősítette a csodazongorát, inkább hallgatott. Ahogy a cikk születése előtt lapunknak is hallgatott a szakma, akik mégis beszéltek, kizárólag név nélkül mondtak háttér-információkat, elismerve a hangszer tervezésének, kivitelezésének igényességét és minőségét, a zongora valóban szép hangját, ugyanakkor hozzátéve: a fentiek okán egy ilyen kezdeményezésnek a világpiacon nem sok jövőt jósolnak.