Innováció vagy stabilitás? – A Bogányi-zongorák sikertelenségének nyomában

A csodazongora ötlete már születése pillanatában kudarcra volt ítélve, és nem azért, mert nem jó hangszer.

Ezért is megdönthetetlen a Steinway egyeduralma a piacon, hiszen az egész zongoraművész-társadalom tisztában van azzal, hogy a hangversenytermek többségében valamelyik Steinway B modell található, ezért a gyakorló hangszer kiválasztását is ehhez igazítja. Ha egy nagyobb hangversenyterem több hangszert is tart, ez akkor is többnyire több Steinway modellt jelent, legalábbis az első két hangszer esetében.

Harmadik hangszerként már szóba jöhet a szintén elterjedt és nagy múltú márka, a Bösendorfer valamelyik neves típusa, esetleg az 1981-ben bemutatott, hazánkban is egyre ismertebb Fazioli egyik hangszere, vagy ha más műfajokra is szakosodnak, akkor a dzsesszzongoristák körében népszerű Yamaha, azonban e hangszerek billentési módja sem tér el jelentősen a Steinway zongorákon megszokottól.

Így tehát koncertszervezési szempontból egy teljesen új zongoratípus inkább kockázat, mint lehetőség, márpedig a piaci tényezők nem szívesen kockáztatnak. Az ár-érték arányról beszélve sem jó konstrukció a csodazongora, amelynek darabját állítólag 76 millió forintért lehet megvásárolni, egy valóban kiváló Steinway ára ennek nagyjából a fele, 30-40 millió forint körül mozog.

A Bogányi-zongora egyik legszembetűnőbb sajátossága a speciális, korunkhoz igazodó dizájn, azonban ez sem bizonyult elég jó hívószónak a szakma számára. A dizájn ugyanis a több száz éves hangszerkészítési hagyományokon alapuló komolyzenei társadalomban csak sokadik szempont, valahogy úgy, ahogy – ideális esetben – a könyveinket sem aszerint vásároljuk, hogy milyen színű borító illik a nappaliban található perzsaszőnyeghez. Kivéve persze akkor, ha eleve nem hangversenyzongorának, hanem a nappali díszének vásárolja valaki a hangszerét, talán ezért is volt mindjárt az elején az első megcélzott vevőkör a gazdag arab sejkek tábora.

Jól bevezetni a piacra egy új hangszermárkát a fentiek miatt tehát eleve nehéz, a Yamaha, amely ár-érték arányban is elég jó hangszereket gyárt, még mindig nem igazán tudott felzárkózni a piacvezető Steinwayhez. A Fazioli sikerét is az adta, hogy kihelyezett zongorákat hangversenytermekbe, illetve művészekhez, akik a nevüket adták a hangszer reklámjához, és volt akkora ázsiójuk a szakmában, hogy szerződésük részeként elvárhatták: a nagy hangversenytermek megoldják, hogy a koncertekre béreljenek egy Fazioli hangszert, gondolok itt például Martha Argerichre vagy Vladimir Ashkenazyra, akiknél nem az az első kérdés, hogy milyen feltétekkel lépnek fel, hanem hogy fellépnek-e egyáltalán.

Talán az sem véletlen, hogy Kocsis Zoltán – és hozzá hasonlóan számos világhírű művészünk – nem minősítette a csodazongorát, inkább hallgatott. Ahogy a cikk születése előtt lapunknak is hallgatott a szakma, akik mégis beszéltek, kizárólag név nélkül mondtak háttér-információkat, elismerve a hangszer tervezésének, kivitelezésének igényességét és minőségét, a zongora valóban szép hangját, ugyanakkor hozzátéve: a fentiek okán egy ilyen kezdeményezésnek a világpiacon nem sok jövőt jósolnak.