A Foo Fighters 1997-ben járt először Magyarországon, akkor a Sziget Fesztiválon léptek fel, s bevallom, már azon a koncerten is ott voltam. Igaz, akkor a csapat nem jelentett még többet számomra az egykori Nirvana romjaira épített, tipikus az akkori MTV-kompatibilis alter-rock bandák egyikénél. Volt ezekből akkoriban jó pár tucat, kevesen élték meg közülük az öregkort, ki gondolta volna akkor, miből lesz a cserebogár. Pedig az épp megjelenő második lemezükkel, a The Colour and the Shape-pel a Szigeten turnézó zenekar olyan – mára már klasszikussá váló – dalokat hozott, mint a My Hero, a Monkey Wrench vagy az Everlong.
Emlékszem, sokan tartottunk attól, hogy csak egy újabb grunge-klón születik majd az egykori Nirvana dobosának kísérletezéseiből, de mára már kijelenthetem, hogy Grohlnak az összes kritikusára sikerült rácáfolnia, zenekara jelenleg az egyik legnépszerűbb rockbanda a világon. A sajátos videoklipekkel a zenei tv-k világába berobbanó, az 1997-es évre nagyjából állandó csapattá formálódó, Taylor Hawkins dobossal, Nate Mendel basszusgitárossal, Chris Shiflett és Pat Smear gitárosokkal felálló Foo Fighters mára kihagyhatatlanná vált a legnagyobb fesztiválokon, nem is beszélve a monstre stadion- és arénaturnéikról. Az eddig megjelent 8 nagylemezük a világ szinte összes országában arany- és platinalemez státuszba jutott, kaptak 11 Grammy- és 4 Brit Awards-díjat, és világszerte eladtak több mint 25 millió lemezt.
A zenekar történetét és koncertvideóit jól ismerve nem volt meglepetés, ami hétfő este az Arénában várt. Bár az harcedzett koncertveteránként is meglepett, hogy a magyarok mennyire tudnak a kedvenceikért lelkesedni. Olyat tényleg ritkán látni ugyanis, hogy az ülőhelyeken is állva, füttyel és ovációval várják a nézők a fellépő zenészeket.
A Fighters háromnegyed 9 körül csapott a húrokba, és egészen elképesztő hangerővel szólaltak meg. Féltem, hogy az erős kezdés, amit az Everlong, a Monkey Wrench és a Learn to Fly hozott, nem tartható fenn két és fél órán keresztül, de hát ebben nagyot tévedtem
Dave Grohl fogta a színpadot, és a hátára vette. Aki volt már FF-koncerten, az tudja, hogy a zenekarvezető egészen döbbenetes energiákat megmozgatva vezényli le a bulikat. Szerencsére erre a magyarok is vevők voltak: az aréna közönsége érzékenyen rezonált Grohlék fémdalaira. Nem volt megállás egészen negyed 12-ig. Annyi kulisszatitkot elárulok, hogy a dallistát a koncert kezdéséig sem kapták meg a szervezők, hiszen Grohl annyira spontán, hogy legtöbbször lesz, ami lesz alapon áll fel a dobogóra és a közönség reakcióitól függően játszanak két vagy akár három órát is. Azért ez nem mindennapi dolog, hatalmas önbizalomról és zenei tudásról árulkodik.
A kezdő – már említett – hármas után a zenekar további slágerekkel folytatta a show-t. Jött az abszolút koncertkedvenc Pretender, a Pink Floyd Money-jával tarkított zenekari bemutatás, majd az All My Life, a My Hero és természetesen a These Days is. A Skin and Bones tangóharmonikával előadott változata volt az egyik kedvenc jelenetem az este folyamán. Örülök, ha egy csapat húsz év után se veszíti el a humorérzékét. A dallista gerincét egyebek mellett a Wasting Lights és a Colour and Shape című korongok adták, ami talán nem is meglepő. A szeptemberben megjelenő Concrete and Gold nagylemezről is jutott egy dal, a néhány napja debütált Runt nem hagyták ki a műsorból. A bulit a Best of You zárta. Addigra Grohl már borzalmasan elfáradt, de így is elmondható, hogy amit ez a zenekar két és fél órába szünet és megállás nélkül belepréselt, az valami egészen egyedi és megismételhetetlen. A frontember pozitív kisugárzása olyanná tette őt, mint a legjobb havert a szomszédból, aki még ma is játszi könnyedséggel és lazasággal tolja a világslágereket a régi cimboráknak. A közönséget sem érheti panasz, megtettek mindent, hogy a Foo Fighters se feledje ezt a bulit még nagyon sokáig. Fantasztikus este volt, még a kvázi halláskárosodást is elnézem a zenekarnak ezért az élményért!
