Magánéletében is önmagát alakította – Gálvölgyi János jellemzésénél keresve sem találhatnánk alkalmasabbat, amivel le tudjuk írni a ma kilencven éve született Márkus Lászlót. A sokoldalú színészlegendára az Adler kávézóban emlékeztek még decemberben, harmincegy évvel a halála után. Két nemzedék nőtt fel időközben, de a csupán ötvennyolc évet élt színművész munkássága életében és ma is mindenkihez eljuthat. Akár Kukorit figyeli a család legifjabb tagja, akár Bénit a kicsit idősebb: Márkus Lászlót hallja. Mehetünk felfelé korban, rajonghatunk a Régi idők focijáért, az Egri csillagokért vagy épp Az ötödik pecsétért: egyre csak Márkus nevével találjuk szembe magunkat. S olykor még fel sem tűnik, hogy a rengeteg különféle karaktert mind-mind egyazon színészklasszis prezentálja.
„Eleve színésznek született, a levegőt is úgy vette, nem volt képes másként viselkedni, csak színészként” – emlékezett vissza nemrég lapunkban szinkronrendezője, Tomasevics Zorka. Persze, tette hozzá a Flintstone család szériájának gyártója, ahogy a többi szinkronszínész, tudott ám ő is hisztizni. „De ha az ember visszahisztizett, meglepődve csak annyit mondott: »Na! Brávó!«”
Olvassuk rendre a visszaemlékezéseket, mennyire imádott szerepelni, a középpontban lenni – Gálvölgyi szerint földig érő fókabundában sem szégyellt végigmenni az utcán –, de tudjuk azt is: a rivaldafény mögött Márkusnak is bőven kijutott a nehézségekből. Már gyermekkorában számos betegség kínozta, óvodába sem járhatott miattuk. Márkus Endre bankár-, Fleischmann Margit pedig vagyonos pozsonyi kereskedőcsaládba született, így László fiuk is jó körülmények közé érkezett. Ami persze később hátrány lett: a színművészetiről a második év végén majdnem elbocsátották a „nagypolgári zsúrfiúnak” bélyegzett Márkust. Hont Ferenc és Major Tamás pártfogásának köszönhetően a bizottság engedélyezte tanulmányai folytatását.
Nem mintha a gyerekként is álmodozó színész sokat agitált volna. Játszott a forradalom napján is, a Két úr szolgájának főpróbájáról viszont érthető okokból elmaradt a közönség. „Őrjöngtem. Egyesek csitítgattak, hogy mit képzelek, amikor forradalom van, én meg hisztizek egy szerep miatt. Meg voltam sértődve!” – elevenítette fel. Később is igyekezett kivonni magát az ideológiai vitákból, maradva saját világában, miközben huszonhét évet töltött a Madáchban, ahol Kiss Manyiban „legjobb játszótársára”, a Molnár Ferenc-darabokban pedig fontos szereplehetőségekre lelt. Elvált szülők gyermekeként nőtlen maradt, pedig gyereket nagyon szeretett volna. Hiába, csak a lerázhatatlan betegség tért vissza hozzá: 1975-ben kezdődtek rosszullétei, leukémiát diagnosztizáltak nála, 1985 végén, a szilveszteri kabaré felvételekor hunyt el.
