Szinkronrendező: Tomasevics Zorka

Tomasevics Zorka nevét szinte mindenki hallotta. Almási Éva kacsájáról, a Vészhelyzet óta változatlan gázsikról és csicsergő színészekről is beszélgettünk vele.

– Miért?
– Egyrészt a légkör sem volt mindig jó, főként azok után, hogy a Pannóniában mindig remek társaság volt, én például a legnagyobb barátságban ültem közös szobánkban Sigmond Erikával és Pálinkó Máriával. Rengeteget kellett tanulni, mellette persze dolgoztam, ami iszonyatosan nehéz együtt. Ráadásul olyan nagy nevek tanítottak minket, mint Poszler György irodalomtörténész, Szinte Gábor festőművész, Nemes Károly filmtörténész, a vizsgákon pedig rendre ott ült Makk Károly, Illés György, Dömölky János, Szinetár Miklós és persze Horváth Ádám osztályfőnök. Nekik kellett megfelelni. Szinkronrendezőnek készültem, igaz, mindehhez az adásrendezésnek nincs sok köze. Viszont Magyarországon sem akkor, sem most nincs folyamatos, egységes színvonalú állami szinkronképzés.

– Ennek ellenére a hetvenes-nyolcvanas éveket máig a magyar szinkron aranykoraként emlegetik.
– Tudnék mesélni

– Meséljen!
– Én gyártottam például a Flintstone család utolsó szériáját. Rímhányó Romhányi páratlan szöveget alkotott. Ne legyünk azonban igazságtalanok, hiszen ma is vannak kiugró teljesítmények: egykori tanítványom, Stern Gábor most Romhányiéhoz hasonló fordítást írt, rímbe szedve, szellemesen. Méltó a régihez. Visszatérve a legendás szinkronhoz: a négy nagyot, Csákányi Lászlót, Márkus Lászlót, Psota Irént és Váradi Hédit nagyon nehezen sikerült összeegyeztetni. Hisztisek is voltak, főleg a lányok. Márkus László egyébként a legjobb színész volt, akit valaha ismertem, pedig mennyi kiválósággal találkozhattam! Eleve annak született, a levegőt is úgy vette, nem volt képes másként viselkedni, csak színészként. Tudott persze ő is hisztizni, de ha az ember visszahisztizett, meglepődve csak annyit mondott: „Na! Brávó!” Eleinte kifejezetten tartottam a nagy színészektől, aztán rájöttem: szembe kell velük fordulni, vissza kell szólni nekik. Akkor leszünk partnerek. Életem második rendezésére egyébként olyan nagyágyú futott be, mint Páger Antal. Rettegtem.

– Milyen volt egyébként Págerral dolgozni?
– Végtelenül szerényen viselkedett, mint az igazi nagyok. Már túl volt a nyolcvanon, annyit kért csupán, hogy ülhessen. Megágyaztunk neki az egyik fotelban, odatettük a mikrofont. Előbb érkezett, éppen egy felvonást néztünk a filmből. „Nem baj, vetítsetek csak, majd figyelem én is” – mondta, majd a végén hozzátette azt a kifejezést, amelyet én félig tréfásan máig használok: „Nekem sem volt ártalmamra.” Almási Évától is rettegtem eleinte, mert szigorú asszony. Egyszer véletlenül fültanúja lehettem egy elejtett megjegyzésének; azt mondta, szeretne rajzfilmben kacsát szinkronizálni. Nem sokkal később megkaptuk a Tapsi hapsi első szériáját. Elfogódottan fölhívtam. „Kacsa?! Azonnal megyek!” – mondta a telefonba. Szerényen megcsinálta, majd faarccal, méltósággal távozott. Pásztor Erzsit is szeretem. A Veri az ördög a feleségét című András Ferenc-filmben remekelt. Szinkronban is tudott nagyot alkotni, például az Anna című sorozatban, csak később sajnos beskatulyázták a Janka néni jellegű szerepekbe. Dallos Szilviához hasonlóan egyébként, aki egy időben mindig szőke nőket szinkronizált. Miközben Szilvi csodálatos. S hogy másokról se feledkezzem meg hirtelenjében: Piros Ildikó hangja például gyönyörű, bársonyos. Tordy Gézával nagyon jó együtt dolgozni, széles látókörű, művelt ember. Igaz, ugyanolyan morgós, mint fiatalabb korában, de kedves. Zamata van, ahogy beszél. Ruttkai Évát is nagyon szerettem, bár – hiszi vagy nem – ő például nem nagyon tudott nevetni. Akadtak feszültebb pillanatok. Előfordult, hogy Moór Marianna dühében kitakarította az összes hamutartót a stúdióból. Kézdy György is nagyon hisztis volt. Egyszer rám üvöltött: „Mi van?! Miért nem szól?!” Halkan válaszoltam: „Mert nem merek ” Ezzel levettem a lábáról, kitört belőle a nevetés, folytathattuk a munkát.

– És a maiak?
– Alföldi Róbert, Bede-Fazekas Szabolcs a kedvencem. Dörner György is kiváló, igaz a Bruce Willis-filmek engem elkerültek. Nagy Ervin a szívem csücske. Egyszer elvittem a stúdióba a károlis tanítványaimat, hogy lássák, milyen a szinkron. Éppen a Bűvölet című sorozat készült. Amikor Nagy Ervin vonzó férfihangon azt mondta, hogy „Dzsúlia”, az egyik egyetemista kislányból hatalmas sóhaj szakadt föl. Na, az volt az igazi visszajelzés! Kisebb katarzis, némi túlzással. És a derék kis színészeket is szeretem.

– Katartikus élmények a szinkronrendezőt is érik munka közben?
– Hogyne. Volt, hogy az ember elsírta magát. Az Első Péter című, többrészes nyugatnémet filmben olyan nagyágyúk szerepeltek, mint Maximilian Schell vagy az édesanyát megformáló Lili Palmer, akinek Temessy Hédi kölcsönözte a hangját. Hédi annyira felindult a haldoklási jelenet közben, hogy utána sem tudott lecsillapodni. A végén zokogva összeborultunk. Előfordul, hogy egy kisgyerek is elsírja magát a számára szokatlan munkatehertől. Olyankor ölbe kell venni, meg kell vigasztalni.

– Milyen a munka egyébként a gyerekekkel?
– Borzalmas. A gyerekek játszani szeretnének, amiben én igazat is adok nekik. Csakhogy egy szinkronstúdióban nem lehet játszani, hanem azt kell csinálni, amit én mondok, ami kötelező. Nem könnyű, amikor focizni akarnak a mikrofonnal. Olyankor az ember sistereg. Amióta átalakult a rendszer, és egyenként vesszük őket, nincs kivel rosszalkodniuk.

– Nagyon megváltozott a szinkron?
– Sajnos igen. Persze adódnak jó munkák. Nagyon nehéz viszont például, amit az előbb említettem, hogy újabban mindenkit külön veszünk fel. Ennek következtében nekem kell belehelyezkednem a partner szerepébe, hogy érezzem, hogyan kell majd reagálnia a párbeszédben annak a színésznek, aki csak délután tud bejönni a stúdióba. Ügyelni kell rá, hogy hol a hangsúly, milyen hanglejtéssel, milyen hangerővel kell megszólalni. Könnyen el lehet rontani, ezért is bukkanhatnak fel rendre a néző által kifogásolható hangsúlyhibák. Figyelje meg, időnként elbeszélnek egymás mellett a dialógusban részt vevő színészek, akik a képen együtt szerepelnek ugyan, de a hangjukat külön vették fel. Rohanni kell, ma ez az elvárás, gyakran még a próbára sem jut idő. Ráadásul nagyon keveset fizetnek érte. Huszonkét év óta nem változtak a gázsik: a Vészhelyzetet 1995-ben kezdtem, s ugyanannyit adtak rá, mint amennyit most.

– Hogyan zajlik maga a munkafolyamat?
– Először megnézem a filmet, hozzáolvasom a szöveget, kiötlöm magamban a szereposztást, elküldöm a gyártásvezetőnek, aki mindent megszervez. A hangmérnökkel megbeszélem a zenét és a zörejeket, a technikai dolgokat, majd beköltözünk a műterembe, és levezénylem az egészet. Egy film szinkronjának az elkészítése ma általában egy nap. Régen másként, félnapos műszakokban dolgoztunk. Azt mondták ugyanis, a szinkronrendezés pedagógia, hiszen emberekkel foglalkozunk. Visszatérve a munkára: ezt követi az eredeti rendező koncepciójának megfelelő hangkeverés, a zörejek, a zenék, a beszéd összeillesztése. Annak idején a vágás sablonokkal és rézollóval ment. Nagyon szerettem, szép aprómunka volt, ma már ez sajnos a hangmérnök magánügye. Atomizálódott a szakma. Ráadásul nem sokkal az ezredfordulót megelőzően nagyon méltatlan körülmények között felszámolták a Pannónia Filmstúdiót.

– Mi történt?
– Egy nap váratlanul sötét ruhás biztonsági őrök jelentek meg, s arra szólították fel az éppen dolgozókat, hogy azonnal távozzanak. „Egy kis türelmet, uraim, előbb felvesszük a tekercset, mert be van próbálva” – mondta kollégám, Rehorovszky Béla. „Nem lehet! Mindent hagyjanak ott, ahol van!” Csak másnap, megalázó vizsgálódás, tortúra után mehettünk be a személyes holminkért. Ettől a magyar szinkron persze még megőrizhette volna hagyományos nívóját, azonban a módszerek változtak, nemcsak az idő lett rövidebb, egyéb gondok is akadnak. A színészek például sokkal kevésbé beszélnek tisztán, mint régen. Gyakori hiba, hogy azt mondják: „halottam”. Én erre csak annyit válaszolok: „Részvétem. Vesszük újból.” Képzelje el, annak idején a színészek szóltak rám, ha valami nem volt jó. Ma az sem tűnik fel, hogy a fordítások sokszor az angol szórendet követik: „Azért veszek zsömlét, mert szeretem azt.” Állítom, egyesek fordítógéppel dolgoznak. Nem törődnek azzal sem, hogy illeszkednie kell a szövegnek. Márpedig szájmozgásra, bőgésre, nevetésre, picsogásra, mindenre. Nem tudják, hogy a szinkronfordításnak külön szabályai vannak. Nem használnak magyaros fordulatokat sem.

– Nagyon felhígult a szakma?
– A bajt az okozza, hogy a könyvelőknek, a pedagógusoknak, az orvosoknak kötelező továbbképzésre járniuk, a színészeknek pedig nem. Ennek következtében elfelejtenek helyes, szép kiejtéssel beszélni. Volt, akinek szabályos beszédtechnika-órát kellett tartanom. Nem ismerte a szólamképzést, nem tudta, hol kell levegőt venni. Pedig az a Montágh Imre-tankönyv első harminc oldala csupán. Régen ezt a tudást valahogy megőrizték.

– Közrejátszhat ebben, hogy napjainkra jelentősen megváltozott a színpadi beszéd?
– Szerintem régen sem deklamáltak a jó színészek. A mai oktatás valószínűleg közel sem olyan hatékony, mint az egykori. Hogy máshonnan közelítsem meg a kérdést: népi hősnek hangot kölcsönző színészt ma már Borbiczki Ferenc kivételével nem találok. A mély hangú színészek eltűnnek, nemcsak a férfiak, hanem a nők is. Sokan csak csicseregni tudnak. Üdítő kivétel például Bertalan Ági, Pálmai Anna vagy az édesanyja, Szirtes Ági.

– Hogyan lehet egyébként jól szinkronszínészt választani?
– Erről nehéz számot adni. Nincs recept. Érzésre, ösztönösen választok, de nem nagyon szoktam melléfogni. Meg kell ismerni valamennyi szóba jöhető színészt. Nemcsak a külsejét, a hangját, hanem azt is, kiben mi lakik. Előfordulnak buktatók: nagyon csöndes, visszahúzódó alkatra rábízni robbanékony, hangos szerepet kétségtelenül kockázatos. Viszont lehet, hogy éppen ezzel érjük el a csodát. Van, akibe például a szó szoros értelmében bele kell rúgni. A telitalálatok egyébként mindig váratlanul születnek. A hajdani Minden lében két kanál sorozatban – a zseniális magyar címet a fordító, Révész Mária találta ki – Láng József és Sztankay István szinkronizálta Roger Moore-t és Tony Curtist. Később kerestek helyettük fiatalabbakat, de az új szinkront el kellett dobni, „lelógott” a képernyőről. Vissza is hozták Sztankayékat. Említhetem Vajda István felfedezését, a Woody Allen – Kern András vagy Moldoványi József találmányát, a Bud Spencer – Bujtor István párost, s hogy a sajátommal büszkélkedjem, az Arnold Schwarzenegger – Gáti Oszkár, a Marcello Mastroianni – Mécs Károly kettőst. Szabó Gyula is örök szinkronhangja maradt Columbónak, nála jobb nem akadt, nincs is olyan, aki pótolni tudná. Egyébként a Derricket szinkronizáló Szabó Ottónak nemrégiben megtaláltam Bolla Róbert személyében a hangalteregóját. Korábban Domján Edit hanghasonmását is sikerült felfedeznem, ám Borombovits Ágnes sajnos kiment Angliába.

– És a melléfogások, a tévedések?
– Azok borzalmas küszködéshez vezetnek. Előfordul, hogy el kell küldeni a színészt, amivel őt súlyosan megsebzem, hiszen úgy érzi, a tehetségét vonom kétségbe. Pedig csak arról van szó, hogy nem illik a hangja az adott szerephez. Három ilyen eset ha adódott pályafutásom alatt, de én is belehaltam, olykor még álmodom velük. Amint tudtam, kárpótoltam őket egy nekik való szinkronszereppel. Olykor a gyerekekkel is sokat kell küszködni. Éppen most készítek egy sorozatot a Minimaxnak, de az egyik fiú mutál, kilóg. Nem tudok mást hívni helyette, mert kicsi a felhozatal.

 – Magyar rajzfilmek készítésében is közreműködik. Az mennyire más munka?
– Nagyon más, mert előre vesszük fel a hangot, amikor a film még nem is létezik. Azaz előre el kell képzelnünk, hogy a szereplő honnan jön, hová megy, mit csinál. Szeretem egyébként a változatosságot. A példaképem Márkus Éva: volt, hogy hatvan filmet is elkészített egy évben, míg mi csak tizenötöt. Közben rádiójátékot rendezett, tanított a főiskolán. Nekem is pont ezek jöttek volna be. Ha nem is pontosan így, de mindegyik megvalósult: készítettem a rajzfilm mellett hangoskönyvet, s bár nem a főiskolán, de tanítok beszédtechnikát a Pázmányon, régebben a Károlin, a Műegyetemen, a szinkronszínészképzőben. Egyébként már nem sokáig. Ez az ötvenedik munkaévem, amint letelik, be akarom fejezni.

– Miért?
– Nézze, tizennyolc éves koromban egy szombati napon leérettségiztem, hétfőn elmentem dolgozni, és azóta talpon vagyok. Reggel nyolcra bemegyek, este fél tízkor kijövök, van húszpercnyi ebédidő, háromszor kirohan az ember a vécére. Amikor hazaérek, szerepet osztok, szöveget javítok, mert sajnos bőven van mit javítani rajta. Unom a szendvicsek esti kenegetését, a gyors főzést. Higgye el, hogy elég volt. Hiányozni fognak a filmek, a színészek, de a feszültség nem. Ez is az újabb kor eredménye. Az utolsó pillanatban rendelik meg ugyanis a filmet, és akkor azonnal meg kell csinálni, nagyon rövid idő alatt, és nem biztos, hogy éppen az ér rá, aki a legjobb lenne a szerepre. Képzelje el, volt, hogy karácsony előtt négy nappal adtak egy karácsonyi filmet.

– A tanítást is befejezi?
– Mindent. Majd kötögetek, olvasok és filmet nézek.