„Százötven márkát kap, elég lesz?”

Prostituált lett Rákosi Mátyás belügyes unokahúgából. Ügynök a bárpultban – kiállítás Budapesten.

De most képzeljenek el egy hirdetőoszlopot! Ott áll a Margitszigeti Nagyszálló közelében, rajta plakátok vannak – Fabulon, Éva vermut, Bambi –, benne pedig egy államvédelmi munkatárs folytat megfigyelőtevékenységet. Vagy menjenek át a Városligetbe, a Gundel étteremhez, és vegyenek egy fagylaltot az utcai árustól – egy államvédelmi munkatárs fogja kiszolgálni önöket. S ha balra néznek, a budapesti állatkert felé, akkor látni fogják azt az utcaseprőt is, aki szintén a hálózat embere. Tehát már kint, a szervezkedésre alkalmas terek bejárata környékén is mindent szemmel tartottak, amit csak lehetett: figyelték, milyen a vendégek összetétele, a bejárók magatartása, esetleg valakiben lehet-e ellenséges szándék. A kiállításon látható hirdetőoszlop – csak illusztráció, sajnos nem eredeti – és a mögé rejtett információ konkrétan ironikus mosolygásra készteti az embert, s olyan bohózatba illő jelenetek jutnak az eszébe, hogy Bacsó Péter is megnyalná utánuk a tíz ujját.

Bent aztán, a Pilvaxban, az EMKE-ben, a Pipacsban, a Paradisóban és a többi, már említett helyen a „szocialista mataharik”, vagyis a beszervezett prostituáltak és a szintén beszervezett pincérek vették át az ellenőrzést. A kiállítás előbbire „Annamarit” hozza egyik példaként, aki a hatvanas évek legvégén egy piros sport Opellel járt, akkor, amikor hat-nyolc évet kellett várni egy Trabantra. Utóbbi, vagyis a pincér esetére pedig egy játékot hoztak össze, amelyben eldől, ki volna az a látogatók közül, aki pincérként kötélnek állna, és egy-egy személy hálózati megfigyelését elvégezné, vagyis jelentene róla, sőt az információ megszerzéséért a barátságába is férkőzne, később pálinkát vinne neki látogatáskor, hátha akkor könnyebben megered a nyelve, esetleg elkapna egy gyanús telefonbeszélgetést.

Mindezt az egyébként október 1-jéig látható kiállítás jól illusztrálja, bár kétségtelen, a tárgyak és a fotók kevésbé beszédesek, mint a köréjük varázsolt olvasnivaló. Mindenesetre jól mutatnak egyben, élvezetessé és kompakttá teszik az élményt. Érdekes felismerés, hogy a Pannonia kávéház kávéskészlete és dizájnja akár ma is készülhetett volna, hiszen megállná a helyét bármelyik kávézóban. De a kémkedésben járatlanoknak – ahogy magamnak is – meglepetés lehet még, hogy milyen egyszerű egy kulcsról mintát venni, hogy a későbbiekben másolat készülhessen róla. A kémtárgyak, mint a kis és hatalmas fényképezőgépek, a lehallgatókészülékek és az azok megfelelő elhelyezését és használatát bemutató korabeli film pedig közelebb hozzák mindazt, amiről a tárlat szól.

D. Kardos Évának, vagyis Rákosi unokahúgának a története mellett a szocializmus legviccesebb és egyben legjellemzőbb sorsa a külföldi vendégek megfigyelésére és kompromittálására 1968-ban alapított szállónak, a Sole Miónak volt. A Gellérthegyen található épület szobáit ellátták mindenféle kémfelszereléssel – utólag, mert a munka ezen igen fontos részével a nyitásra nem készültek el –, a személyzetet pedig hálózati emberek adták. Ők alulképzettek voltak a munkájukhoz, nem tudták, hogy a személyzet többi tagja szintén hálózati személy, leginkább egymást figyelték meg a vendégek helyett, miközben hűtlen kezelésen, közokirat-hamisításon és gazdasági bűncselekményeken kapták őket. A munka tehát bőven hagyott kivetnivalót maga után, ezért háromévnyi működés után a Sole Miót be is zárták. Aztán senkit semmiért nem vontak felelősségre.