– Új kötetének címe, a Lözsurnál dö Lüniver a világegyetem valódi arcának leleplezését sugallja. Valóban ezt vállalja a könyv?
– Megsejthető csupán, hogy a világegyetemnek több valódi és végtelenül több hamis arca is van, ha van. Egyszerre valódi és hamis, kegyelmes és kegyetlen tehát, főleg azonban közömbös és igaz, mert beláthatatlan. Sokarcú, zokogón vigyorgó a világegyetem, se nem jó, se nem rossz. A létező világok lehető és lehetetlen legjobbika – mondanám Voltaire mosolyára utalva.
– Mit ad ehhez hozzá a címben a mindenség fonetikus leírása?
– A címadó vers elődje Weöres Sándortól a Le Journal. A szó franciául egyaránt jelent újságot, napilapot és naplót is. Az ántivilágban Romániában Telejurnalnak hívták a tévéhíradót, amely tele volt tömve a diktatúra vívmányaival. A magyaros átírás helyzetkomikumot is kölcsönöz a szófacsarásnak. De ha tragikomikusra vennénk a formát, gondoljunk a Füstpanorámára, a könyv műfajmegjelölő alcímére. Különféle füstök panorámájában élünk, s főként halunk. A füst: áldozat és mulandóság, élet és veszendőség, félelem, fenyegetettség, totális fertőztetés.
– Ez mégiscsak pesszimista világlátást mutat.
– A költészetben nem pesszimizmus vagy optimizmus van, hanem szavak, szókapcsolatok, szószerkezetek, hasonlatok arra a világra, amelyben jól-rosszul létezni igyekszünk. Mi éppen Közép-Európában. A versekben viszont reményeim szerint benne van a világ öröknek tűnő mozgása, folyamatos változása is.
– Nagy, felnőtt játéknak is nevezte korábban a költészetet.
– Annak is nevezhető: játéknak a nyelvi világgal. Olvassuk újra Csokonai és Petőfi életművét. Lássuk meg végre, hogy csupa fény-árnyék játék József Attila is. Vagy vegyük a „Weöres-összest”, amely ugye roppant korpusz, és komoly, de játékos kedély. A költészet játék és kedv kérdése is.
– Weöres kapcsán akadnak még párhuzamok, említsük csak a szerepköltészetet vagy a gyerekverseket. Mintaként tekintett rá?
– Csak körül és mindig fölfelé tekinthetnék rá, mintaként sosem. Másrészt Weöres Psychéjén és szerepköltészetén túl, lévén magam szegény, színházi gyermek vagyok, a szerepjáték eleve kézenfekvőnek mutatkozott, s nem is mindig a maszkváltogatásban jelent meg, inkább a nyelvi rétegek, stílusok, szintek keverésében. Adódott rögtön Shakespeare, aztán Browning, s végül Pessoa, a portugál, aki négy alakmás neve alatt írt verseket. Borgesi értelemben: önmagunk alakmásai vagyunk mindahányan.
– Honnan tudjuk akkor, hogy mikor állunk szemben az „igazi” Kovács András Ferenccel?
– Én, mint Kovács András Ferenc, remélem, valamennyire még igazi is vagyok. Ebben a távolítási játszadozásban személyesség és személytelenség vice és versa egymás mélyeiben lappanganak. Mert mit tudhatunk Kovács András Ferencről? Kevesebbet, mint a KAF-ról, s még kevesebbet, mint William Shakespeare-ről, aki hol volt, hol nem volt. Igaz, ami igaz: meglehet, hogy ő a bennünk rejtősködő, megfáradt, habár legalább igazi Trebitsch. Mi pedig vagyunk, ahogy elvagyunk, ahogy lenni hagynak „az égi és ninivei hatalmak”. A többi közismert – hála Babitsnak.
– A Lözsurnál a negyedik kötete 2010 óta, mégis azt írja, hogy nyolc év keresztmetszetét adja. Mi alapján kerültek a könyvbe az egyes versek?
– 1990-ben lettem a marosvásárhelyi Látó folyóirat versrovatának a redaktora, tíz éve már a lap főszerkesztője is vagyok, noha ennyi idő egy „alanyi költőnek” is túl sok. Áldás, átok, sors, meglehet, élet is az, hogy olykor verseket írok. Mesterség volna? Szakma? Rögeszme? Elhívatás? 2010 óta megszaporodtak az elszórt verstöredékek, amelyeknek néha nekiültem, aztán félretettem, alakítgattam őket időnként. Szaggatott éveknek csak párhuzamosan megmutatkozó keresztmetszetei lehetnek a verskötetekben. Más-más szegmentum lett a Bohócöröklét, a York napsütése, az Egerek könyve pedig eredetileg gyerekkönyv – még a múlt század nyolcvanas éveinek setét közepéből, a diktatúrából ívelt át jóval dicsőbb jelenkorunkba A Lözsurnál dö Lüniver jellegében több eddigi verskötetemnek, a Saltus Hungaricusnak, az Aranyos vitézi óráknak, az Überallesbadeni dalnokversenyeknek, s főleg a Fattyúdaloknak a kései, boldog, avagy boldogtalanabb utódja. Adyt fonákul idézvén: közeli rokona és távoli ismerőse a még és a már a nyolcvanas években megírt szövegeknek is. Gomolygó képzavarral élve: a könyv a füstök mennyei madzagára fölfűzött verssorozat lett.
– Aktualitása is lehet a kötetnek: olvashattuk már másfél éve a „fuldokló füstfelhőt” mutató címadót, de akkor feltehetőleg nem gondolta volna, hogy a megjelenéskor már egy erősen klímaváltozás-szkeptikus elnöke lesz az Egyesült Államoknak.
– Igen, ilyesféle, megdöbbentő és fölháborító, szégyenteljes aktualitások közelebbről is bőven akadnak a könyvben. Persze a kurrens világpolitikában is. Trumpon innen, Trumpon túl. De dumán innen, s Dunán túl is. A Tiszát, a Prutot, a Dnyesztert meg a Dnyepert ezúttal meg sem említvén. Habár én annak idején a kötet borítóját is megtervező Bodor Anikó füstös, gyárkéményes, puttós, szmogangyali grafikáira írtam a címadó Lözsurnált. Közben Moszul már öldöklésekben égett, Aleppóban civileket tömeggyilkoltak, Palmüra szétvert romjain eleveneket gyújtottak föl, s kollektíve egyéneket és kisebb közösségeket is lefejeztek: sajátokat, másokat, naivokat, manipuláltakat és renitenseket is. A térkép füstöl a frusztrált gőgtől, a kincstárilag fölkorbácsolt gyűlöletektől. Az emberiség énképe füstkorom, az összkép több mint kétségbeejtő. Másutt titkolt, békésebb háborúk dúlnak zavart fejekben: önterror lesz. Hátországok fölött is, szétrabolt vidékeken, magas hazákban elvakult, mohó, tahó hatalmak szövik megint hazugság füstjeit s a hősi füstölgéseket. Helyileg itt, a közép-európai szennyezések tárgykörében megemlíthetném a Marosvásárhelyen működő, műtrágyát gyártó, füstöket ontó vegyipari kombinátot, az Azomurest is, amely halálos veszélyeket hordoz, okád a megbékélés fojtó légkörébe. Világklímában ez van: lágy, konkrét rettenet. Verespatak van szinte mindenütt.
