Ha valaki két éve azt mondja, hogy idén közel eredeti felállásában láthatom újra a színpadon a Guns N’ Rosest, akkor minimum kinevettem volna az illetőt. Ma már persze engem nevetnének ki azok a rajongók, akik töretlen hittel bíztak kedvenceikben. Hiszen a zenekar által tavaly meghirdetett „Not in this lifetime” fantázianevű turné végre elérte Európát is, és csak eddig több mint 230 millió dollárt hozott a bandának.
A szappanoperába illő történetű Los Angeles-i csapat mindössze hat sorlemezt (abból is egy koncertfelvételeket és egy átdolgozásokat tartalmazót) adott ki, és fennállása óta nemritkán botrányaival írta be magát a köztudatba. Pedig 1985-ös megalakulásuk óta eladtak több mint 100 millió nagylemezt, alapjában rázták fel tetszhalott állapotából a rockzenét, olyan slágereket adtak a világnak, mint a Sweet Child of Mine, a Paradise City, a Don’t Cry, a November Rain, a You Could be Mine vagy az Estranged – és még sokáig folytathatnám a sort.
A kétezres évekre az alapítókból csak az énekes-dalszerző Axl Rose maradt, a csapat pedig állandó tagcserékkel, a kilépő tagok miatti jogvitákkal és a körülbelül 10 évig készülő Chinese Democracy megjelenési dátumának variálásával hívta fel magára a figyelmet. Axl az alapító tagokon (Slash, Duff McKagan, Izzy Stardlin és a dobos Steven Adler) kívül elhasznált vagy egy tucat zenészt az elmúlt másfél évtizedben. Aztán 2016 elején bejelentette, hogy Slashsel, McKagannel, Dizzy Reeddel, Melissa Reese-zel, Richard Fortusszal és Frank Ferrerrel világ körüli turnéra indul.
Talán az utóbbi évtized legnagyobb rockszenzációja volt a hír, emiatt is vártam remegő térddel a július 4-ét, hogy indulhassunk végre Prágába, a Letnany reptérre. Hogy közel százezer rajongóval együtt újra átélhessük azt, ami úgy neveznek: Guns N’ Roses.
A banda Magyarországot kihagyta a turné állomásai közül, de azt azért mosolyogva nyugtáztam, hogy a Vencel tér már a koncert délelőttjén megtelt magyar hangokkal. Aztán amit este láttunk, az maga volt a valósággá vált csoda. Fél nyolc körül végre elindultak a Guns-koncerteket szokásosan felvezető Looney Toones dallamai, majd megjelent a zenekar a színpadon, és elkezdődött az a majd háromórás őrület, amit – ezt biztosan ki merem jelenteni – soha sem felejt el senki, aki ott volt.
Az It’s So Easyvel és a Mr. Brownstone-nal kezdték a műsort, majd jött a Chinese democracy és a Welcome to the Jungle. Ami elsőre lejött: Axl Rose nagyon keményen gyakorolhatott a koncertekre, elég sokat leadott az évek kemény munkájával összeivott feleslegéből, és bár már nem rohangált annyira keresztül-kasul a színpadon, mint húsz évvel ezelőtt – sőt néha hallhatóan küzdött a hangjával –, látszott, hogy igen komolyan veszi ezeket a bulikat. Se a szokásos háromórás késés, se a fotósok dobálása, se káromkodások nem színezték a keddi prágai éjszakát.
A kék hajú, extravagáns Melissa Reese pedig mindig ott állt az énekes mögött a hangjával (meg a zongorájával), és jó néhány magasabb énekszólamnál kisegítette a lassan hatvanéves Rose-t. A másik nagy meglepetés Duff McKagan basszusgitáros hihetetlenül pontos játéka volt, széthullásnak és az egykori kábszerelvonóknak a nyomát sem lehetett felfedezni rajta, Frank Ferrer dobossal együtt döbbenetes pontosságra kényszerítették a többi tagot, nagyon jó volt ezt átélni, emiatt sem volt pusztán nosztalgiabuli a Guns fellépése.
Tényleg beleadtak apait-anyait! A koncert gerincét az Appetite for destruction és a Use your illusions I és II nagy slágerei adták, a rengeteg feldolgozásdal mellett. Az Estranged, a Civil War és a November Rain már-már progresszív rockra hajazó, monumentális gitártémái hihetetlen hangulattal és érzelemmel töltötték fel a régóta a csapatra váró rajongók szívét. Ennyi mosolygós arcot tényleg ritkán lehet együtt látni. A tagok szólóival tarkított koncertmenübe minden slágerük belefért, a Wings Live and let Die-tól a Comán át a Sweet Child of mine-ig mindent eljátszottak. Az első blokkot a mai napig szinte hihetetlenül impulzív Nightrain zárta, de előtte azért Fortus és Slash még tisztelgett egyet a Pink Floyd előtt. Az instrumentális Wish you were here semmi másról nem szólt, mint a nagy öregek iránt érzett alázatról, pont úgy, mint a Nino Rota-féle Keresztapa-gitártéma és a Soundgarden Black Hole Sunja, amivel a nemrégiben elhunyt Chris Cornellre emlékeztek.
A ráadásba még belefért a Patience, a Don’t cry, a Sorry és a The Who nagy slágere, a Seeker is. Azért Axl új zenekarától, az AC/DC-től is becsempészett egy dalt a repertoárba, a Whole Lotta Rosie igazán jó választásnak tűnt, a rajongók kitörő örömmel fogadták a meglepetést. Annyi mindenképp kiderült a koncertből, hogy a bár megöregedett, de még így is ereje teljében lévő Guns megérdemli a helyet a legnagyobbak között. Azt is örömmel vettem, hogy a banda nem hakniturnézik, hanem úgy tette le a névjegyét Prágában, ahogy azt egy igazán nagy csapatnak kell. Remek koncert volt.
Aki szemfüles, az július 10-én még beérheti őket Ausztriában, az Ernst Happel Stadionban.
