Zürichben járva az utazó semmiképp sem mulasztja el megcsodálni a Fraumünster-templom üvegablakait, amelyeket a huszadik századi modern festészet egyik legnagyobb mestere, Marc Chagall készített. Ugyanez a helyzet a reimsi és a metzi katedrális esetében, s még a világ számos nevezetes épületénél. Eredetileg Chagallt kérték fel arra is, hogy tervezze meg VI. Pál 1971-ben megépült audienciacsarnokának két ablakát, ám Pier Luigi Nervi, a világhírű vatikáni épület tervezője, aki Breuer Marcellel közösen jegyzi a párizsi UNESCO-épületet, végül mást javasolt. Emiatt esett a választás Giovanni Hajnalra, azaz Hajnal Jánosra. Aba-Novák Vilmos egykori tanítványa akkor már a legnevesebb olasz képzőművészek sorába tartozott, sőt, rajta kívül senki más nem nyúlhatott a világ negyedik legnagyobb katedrálisa, a milánói dóm üvegablakaihoz. Ezúttal tőle szokatlan, az épület adottságaira és a zenei harmóniákra reflektáló művekkel igazolta: ha egy alkotó az antikhoz vagy a klasszikusabb stílusokhoz is vonzódik, inkább a figurális művészetben jártas, akkor is beszélnie kell a kortársai nyelvét. Hajnal sokféle képzőművészeti nyelven értett.
Egy anekdota szerint egy múzeumi teremőrnek is köszönheti, hogy az olasz egyházművészet egyik legnagyobb alakja lett. Családjával 1948-ban hagyta el végleg Magyarországot, s szeretett Itáliájának egyik kincsesdobozában, a vatikáni Sixtus-kápolnában csodálta éppen Michelangelo freskóit, amikor feltűnést keltett: hanyatt feküdt a padon. Állítólag a teremőr javasolta, pályázzon az 1950-es szentév nemzetközi egyházművészeti kiállítására, amit meg is tett, s két batikmunkáját a római kiállításon végül különteremben állították ki. Ezt követően egymás után kapta a murális művészeti megbízásokat. Először Bellegrában restaurálta a San Sisto-templomot, majd a római San Leone Magno-templom apszisának mozaikján örökítette meg Nagy Szent Leó pápa és Attila találkozását. 1953-ban nyerte el a sok olasz képzőművész által áhított megbízást: a milánói dóm négy üvegablakának elkészítését, de az ő munkájával találkozhatunk Palma de Mallorcán és Sao Paolóban is.
A Kiscelli Múzeumban szeptember 10-ig látható kiállítás, amely Hajnal János több mint hatvanéves alkotói pályafutásából válogat, s itt válik csak igazán egyértelművé: hiba volna csupán a huszadik század legnagyobb egyházművészei között számon tartani, s mekkora kár, hogy a rendszerváltásig a magyar képzőművészeti élet nem vett tudomást róla. Hajnal János tanult Frankfurtban és Stockholmban is, festményein visszaköszön olasz, német, svéd mestereinek – valamint Aba-Nováknak – a hatása, míg Rómában nem csatlakozott művészeti csoportosulásokhoz, a maga útját járta. Sokféle szempontból egyedülálló volt a kortársai között.
