Ahogy írók vagy politikusok, úgy politikai filozófusok esetében sincs könnyű dolgunk, ha az örökségükkel szeretnénk elszámolni. Hol a náci vagy épp kommunista múlttal gyűlik meg a bajunk, máskor azt tapasztaljuk: minden tábor kisajátítaná magának a szerzőt, a saját szája íze szerint értelmezve munkásságát. Még akkor is, ha a gondolkodó világnézete egyértelmű volt. Aki tegnap konzervatív volt, ma már a liberálisok hivatkozási alapja lehet, de ugyanez áll fordított esetben is.
Július 9-én volt 220 éve, hogy elhunyt Edmund Burke, a brit konzervatív politika egyik megteremtője, akinek egyes mondataira a liberálisok is lelkesen bólogatnak. Huszonnégymilliónak uralkodnia kell kétszázezer felett? – Az efféle beszéd megteszi, ha a lámpavas a párbajsegédünk – olvassuk Burke Töprengések a francia forradalomról című fő művében, és máris igazolni látjuk a liberális demokrácia egyik alapvetését. Hogy aztán nem sokkal odébb már azt találjuk: az állam megszentelése szükséges az államegyházi rend által, „hogy a szabad polgárokban egészséges áhítat ébredjen”. Rögtön más a helyzet, sokan mutogatnának vissza: a francia forradalom óta ilyet nem illik mondani! Hogy Edmund Burke számára épphogy ez a forradalom bizonyul a legkevésbé mérvadónak, ilyenkor már nem számít.
Persze, ahogy a múlt átírása, úgy az sem szerencsés, ha azt gondoljuk: ugyanonnan tudunk a világra tekinteni, mint Burke a XVIII. században. Gondolkodónkat igazolja viszont, hogy több évszázaddal később mondatai mégis nagyon frissnek, eredetinek hatnak. A francia forradalommal kibékülni képtelen parlamenti képviselőt már egy évszázaddal később megtalálták maguknak liberálisok és konzervatívok is, hogy végül a modern konzervativizmus egyik alapítójaként kanonizálódjon.
Sikerének egyik legfőbb titka magával ragadó stílusa: 1790-es művében ironikusan veszi számba, mit is lehet köszönni a forradalomnak. – Még halogatom szerencsekívánataimat Franciaország frissen kivívott szabadságához – írta a szerző, és hitte, hogy a társadalom a polgárok különböző rendjeiből áll, az egyenlősítés pedig kudarcra van ítélve. – Az egyenlősítők csak felborítják a társadalom rendjét – vallotta a XVIII. század végén. Láthattuk, sokan még a XX., sőt, a XXI. századra se tanultak ebből, miközben hamis ideológiákon alapuló véres diktatúrák sora mutatta Burke igazát. Ebben áll a gondolkodó egyik legfontosabb üzenete: a figyelmeztetésben, hogy hiába borítanánk fel mindent csábító utópiák kedvéért, a földi mennyországot csak nem hozzuk el.
