Hazánk zenei nagyhatalom, legalábbis egy valaha volt klasszikus zenei nagyhatalom romjain próbál túlélni, újjáépülni. Az, hogy az egykor az egész világnak példát mutató zenei oktatási-nevelési rendszert – amelynek a Kodály-módszer csak az egyik eleme – kik és miért építették le, a jövő szempontjából már tulajdonképpen lényegtelen, része a mindennapi életünket megkeserítő értékválságnak. Sokkal fontosabb, hogyan tudunk megmaradni a globális zenei térképen, vagy hogyan tudunk újra felkerülni rá.
Számos hazai fesztivál öregbíti a magyar zenészek és a magyar közönség hírnevét külföldön, köztük talán a legjelentősebb a hétvégén zárult félévszázados hagyománnyal bíró nyári találkozó, a szombathelyi Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál, amelynek egyik leglényegesebb elemei a rangos kurzusok, és amely elsősorban a fiatal zenészeket tartja lázban. Éppen 33 éve tették nyilvánossá a koncerteket és bővítették, színesítették a közönségnek szóló programok sorát, azóta kiépült az eseménysorozat kitartó, laikus közönsége is. Hasonlóan patinás a jóval fiatalabb, de már bejáratott nyárindító Miskolci Bartók Plusz Operafesztivál is, amely Észak-Kelet Magyarország legkiemelkedőbb zenei eseménye, és amelynek egyik leglényegesebb elemévé az utóbbi időben Kesselyák Gergely karmester népoperai megközelítésének egyik fontos eszköze, az Ezrek Operája vált: a programsorozat kiemelt operaelőadását nem fizetős módon, színházban, hanem ingyenesen, Miskolc különböző részein adják elő, az épületeket természetes módon beépítve a díszletek közé. Ez a kezdeményezés már bizonyította, hogy a komolyzene iránti érdeklődés megcsappanása a rendszerváltás után elsősorban anyagi és nem ízlésbeli kérdés volt, hiszen évről-évre hatalmas tömegeket vonzanak ezek a miskolci előadások. Hasonló tapasztalatok születtek az Erkel újranyitása után is: amikor egy mozijegy áráért nézhetünk élő operaelőadást, rendre telt házzal, sok fiatal nézővel futnak a műsorok. Szintén fontos helyi jelentőséggel bír a Zempléni Fesztivál, amely számos települést kapcsol be a kulturális pezsgésbe, s az eseményekben érdekeltté tett helyben lakókon túl szintén törzsközönséggel rendelkezik.
A hazai fesztiválok egyik legrangosabbika egy réteg-fesztivál, mégis az egyik legnagyobb hírű: a Müpában Fischer Ádám által életre hívott Budapesti Wagner Napok, amely Bayreuth előadói szintjére emelte a hazai Wagner-kultuszt, és a világ minden tájáról még ennyi év után is minden esztendőben ide vonzza a Wagner-rajongókat, jellemzően magas elégedettségi szint mellett. Ez a fesztivál persze alapvetően Fischer Ádám személyére és saját kapcsolatrendszerére épül, de egyszersmind be is bizonyosodott: ez a fajta kapcsolati háló remekül kamatoztatható a fesztiválszervezés területén. Hasonló módon Balázs János személye köré épül a felfelé ívelő Cziffra-fesztivál, és György Ádám Kastélyakadémiája is, amelyik ráadásul egy kevésbé ismert kistelepülésünket, Pomázt vezette be a köztudatba, elsősorban Ázsiában.
A legfontosabb kezdeményezések azonban ahhoz a fiatalabb generációhoz kötődnek, akik már egészen újszerűen közelítenek a fesztiválszervezéshez, és egyik legfontosabb céljuk nemcsak a közönség megszólítása, de az utánpótlás is, illetve az a fiatalos lendület, amely vonzó alternatívává teszi a komolyzenét azok számára is, akik korosztálya elsősorban a könnyűzenei koncerteket tekinti trendinek. Ez az a terület, amely igazából akkorát alakított a hazai komolyzenei palettán, hogy tulajdonképpen szépen lassan újra felteszi Magyarországot a műfaj globális fesztiváltérképére.
Alig kapta fel az új alapítású Wagner Napokat a szakma és a zenerajongók tábora, máris merőben új dobással jelentkezett hazánk: Kokas Katalin mintegy új brandként hozta létre a Kaposfestet, amelynek lényege, hogy a nagy világsztárokat mintegy baráti társaságként hozza Magyarországra, kamarazenét játszani, ez pedig lehetővé teszi, hogy ne csak a közönség, hanem az előadók is jó értelemben vett buliként fogják fel a közösen töltött napokat. Így lehetett hazai szintre hozni az árakat. A fiatalos társaság lendülete azonnal bevonzotta a fiatalabb közönséget, miközben a koncertek „komolyságát” illetően nem kellett kompromisszumokat kötni, vagyis nem kellett felhígított, „crossoveres” formában tálalni a darabokat, Mozart eredetiben is megszólította a közönséget.
Kokas Katalin öt év után távozott a Kaposfest éléről, s míg az augusztusi kaposvári programsorozat továbbra is sikersztori a Várdai–Baráti páros vezetésével, Kokas és Kelemen Barnabás a Zeneakadémia közreműködésével hozott létre egy nagyobb léptékű fővárosi kamarazenei fesztivált, amelybe az amatőr zenészeket, a fiatalokat és a zenepedagógusokat is bevonta, kurzusokkal, versennyel és fellépési lehetőséggel. Mára már mindkét fesztivál nemzetközi törzsközönséget is vonz, és a jelek szerint sikeresen vették azt az akadályt, amin sok koncertszervező elvérzett az elmúlt évtizedek során: vonzóvá tenni a komolyzenét a fiatalok számára.
