Andalító érzelgősség, „fess” táncritmusok, kellemes formák és mindenekfelett gyönyörű, elbájolóan, szívindítóan édes hegedűhang – írta Kreisler műveiről a hazai zeneesztétika egyik legjelentősebb alakja, Tóth Aladár. Kreisler a maga korában, a XX. század első felében nagy népszerűségnek örvendett. Sikereit elsősorban annak köszönhette, hogy műveit saját maga tudta igazán kiválóan interpretálni.
Az 1875-ben született Fritz Kreisler nevét egy évszázaddal később a szűk szakmán kívül alig ismerik, bár hegedűművei, átiratai a hegedűtanítás kötelező tananyagát képezik. Írt operetteket, dalokat, vonósnégyest is, de Richard Strauss, Mahler, Schönberg, Berg és Webern kortársaként a háttérbe szorult. Nem is tartja igazán jelentős szerzőnek a zenetudomány, pedig művei igenis az élvonalba tartoznak, ha megfelelő előadóművész kezébe kerülnek.
Sokan felteszik majd még a kérdést, vajon Kocsis Zoltán, aki érezhette, hogy utolsó időszakát tölti a földön, miért éppen Kreislert választotta élete utolsó lemezéhez (még ha feltételezzük is, hogy nyilvánvalóan nem utolsónak szánta, hiszen a Bartók Új Sorozattal is komoly tervei voltak). Kelemen Barnabással tavaly nyáron az első Fesztiválakadémián már Kreislert játszott, és az utómunkálatok miatt élete utolsó heteiben is ezzel a lemezzel foglalkozott, utolsó melódiaként is ezeket hallgatta. A végeredmény fájdalmasan tökéletes, amelynek szomorúságát növeli a Kocsis Zoltán elvesztéséből fakadó hiány: ő ezekből a korábban felszínesen kezelt, a koncertpódiumon jellemzően inkább csak ráadás számként megszólaló darabokból zseniális zenei élményt hozott létre.
„Alig néhány héttel ezelőtt készült el utolsó lemezed Kelemen Barnabással: Fritz Kreisler hegedű-zongora darabjai. Ezzel is tanítasz. Olyan zenék, amik mellett vállvonogatva mentünk el régebben – a Te kezedben gyémánttá váltak (Talán azok is?)” – búcsúztatta Kocsist a Zeneakadémián Kurtág György zeneszerző, megragadva Kocsis és a Kreisler-lemez lényegét. Persze ahhoz, hogy a Kreisler-művekből ekkora csoda lett, kellett Kelemen Barnabás hegedűművész is, aki Kocsissal – saját szavaival élve – „bartóki mélységektől bachi magaslatokig” jutott el húsz év közös zenélés alatt. Valószínűleg kellett ez a bizonyos közös húsz év is, az összecsiszolódott zenei gondolkodásmód, így szárnyalhat igazán Kreisler zenéje, így kerülhet felszínre a darabjaiban rejtőző intimitás, érzékenység, olvadékonyság, szépség, a megindító hangvétel, a tizenhárom nép zenéjét megidéző táncritmusok világa. A jövő pedig eldönti, hogy Kreisler valóban nagy zeneszerző, vagy csak Kocsis és Kelemen zsenialitása tette naggyá.
