Negyven éve, 1977. július 2-án hunyt el a 20. század egyik legfontosabb orosz-amerikai írója. Vladimir Nabokov saját bevallása szerint úgy gondolkozott, mint egy zseni, úgy írt, mint egy kiemelkedő szerző, és úgy beszélt, mint egy gyerek. Bár rendre sterilitással vádolták regényeit, kevés nála szórakoztatóbb, lebilincselőbb stílusú alkotóról tudunk. Jól bizonyítják ezt (ön)ironikus esszéi és interjúi is, amelyeket a ’73-as Strong Opinions kötetben olvashattunk. Nabokov gyűlölte az elnyomást, a bűnözést, a kegyetlenséget, az emberi hülyeséget és a lágy zenét, mindennél nagyobb élvezetet lelt viszont az írásban és a lepkevadászatban. Élete vége felé egyik nagy álma is teljesült: róla neveztek el egy lepkefajt, a Nabokoviát.
Az 1899 áprilisában született Vladimir Nabokov ma főként a Lolita szerzőjeként ismert, de jóval több művel írta be magát a világirodalom történetébe. Nem is csupán regényeivel: novellákat, verseket, drámákat egyaránt jegyzett. Igaz, miként Kun Tibor írta róla a Nagyvilágban, utóbbiakra a kritika és maga Nabokov is kevesebb szót vesztegetett. A szerző vallotta: a konfliktus logikáján alapuló tragédiák éppoly hamisak az élettel szembeállítva, „amennyire a mindenütt jelen lévő osztályharc ideája hamis a történelemhez viszonyítva”.
Ennek ellenére nagyon is érdemes olvasni a Morn úr tragédiája vagy az Egy férfi a Szovjetunióból című drámáit, ezek is hordozzák ugyanis a szerző művészetének sajátosságát: azt a titokzatosságot, mely elbizonytalanítja az olvasót, hogy épp a valósággal, s nem egy álomvilággal szembesül-e. Emiatt is véli több irodalmár felfedezni a romantika továbbélését a nabokovi életműben.
Az egymás mellett lehetségesen létező világok átjárhatók lesznek nála, így tartva homályban, hogy valóban a tragikus történelem továbbélésével szembesül-e az olvasó, vagy csak egy kitalált lázálomba vezeti őt Nabokov. És így adódik a kérdés: megismerhetjük az igazságot pusztán a nyelv által a fantasztikus Gyér világban? Ahogy a Szovjetunió igyekezett elbizonytalanítani a valóságérzékelést, úgy itt sem lehetünk biztosak abban, hogy nem a rendkívül nárcisztikus narrátor alkotja-e meg a híres amerikai költőt, akinek kommentálja a művét. (Miközben inkább csak saját állítólagos sorsáról mesél.) Azaz dehogynem tudjuk: magát Nabokovot olvassuk, aki 1919-ben menekült el, majd Amerikában lett egyetemi tanár.
A nehezen felfejthető nyelvezet, a narrátor szerepével való játék jellemző volt általában is a könyveire. Világok között ugráltunk, a másvilág viszont, mint Sárdi Rudolf is kifejti 2014-es doktori disszertációjában, nem azonos a szellemek és holtak által benépesített túlvilággal. Inkább a „narratológia segítségével felidézhető, textuális más-világokról” van szó – írja. Nagy szerepet játszik ezek megalkotásában az elveszett szülőföld, az otthontalanság tudata is.
Nabokov nem hagyta kategorizálni magát: hol rendkívüli pontossággal mutatta be az egyszerű embert, máskor megfosztotta őt mindenfajta komplexitástól, mint az emlékezetes Meghívás kivégzésre című regényben is. Hősünk itt már csak a csodás másvilág után vágyakozik, és bohóctréfákkal tölti ki börtönbüntetését.
Világok találkoztak a főműben, a két filmadaptációt megért Lolitában is. Érdemes persze Stanley Kubrick 1962-es mozijánál maradni, amelynek forgatókönyvét részben maga Nabokov írta. Adrian Lyne a ’97-es adaptációban sajnálatos módon a humort is kilúgozta a sztoriból, miközben Jeremy Irons és Melanie Griffith a fasorban sem voltak a ’62-es James Masonhoz és Shelley Wintershez képest.
Nabokovnál ezúttal az európai kifinomultságot képviselő Humbert Humbertet ragadta magával az amerikai nagypolgárság ifjú képviselője, Lolita. A máig vitatott mű ugyanakkor nem annyira erotikus történet, és számtalan értelmezése született már, odáig jutva, hogy valójában itt is a totalitarianizmus metaforájával szembesülünk. Alig hisszük, mégis így van: a regény 62 éve született, Nabokov pedig már 40 éve nincs velünk.
