A nehezen felfejthető nyelvezet, a narrátor szerepével való játék jellemző volt általában is a könyveire. Világok között ugráltunk, a másvilág viszont, mint Sárdi Rudolf is kifejti 2014-es doktori disszertációjában, nem azonos a szellemek és holtak által benépesített túlvilággal. Inkább a „narratológia segítségével felidézhető, textuális más-világokról” van szó – írja. Nagy szerepet játszik ezek megalkotásában az elveszett szülőföld, az otthontalanság tudata is.
Nabokov nem hagyta kategorizálni magát: hol rendkívüli pontossággal mutatta be az egyszerű embert, máskor megfosztotta őt mindenfajta komplexitástól, mint az emlékezetes Meghívás kivégzésre című regényben is. Hősünk itt már csak a csodás másvilág után vágyakozik, és bohóctréfákkal tölti ki börtönbüntetését.
Világok találkoztak a főműben, a két filmadaptációt megért Lolitában is. Érdemes persze Stanley Kubrick 1962-es mozijánál maradni, amelynek forgatókönyvét részben maga Nabokov írta. Adrian Lyne a ’97-es adaptációban sajnálatos módon a humort is kilúgozta a sztoriból, miközben Jeremy Irons és Melanie Griffith a fasorban sem voltak a ’62-es James Masonhoz és Shelley Wintershez képest.
Nabokovnál ezúttal az európai kifinomultságot képviselő Humbert Humbertet ragadta magával az amerikai nagypolgárság ifjú képviselője, Lolita. A máig vitatott mű ugyanakkor nem annyira erotikus történet, és számtalan értelmezése született már, odáig jutva, hogy valójában itt is a totalitarianizmus metaforájával szembesülünk. Alig hisszük, mégis így van: a regény 62 éve született, Nabokov pedig már 40 éve nincs velünk.
